Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.
4. fejezet. A harmadik szakasz: Csak az Isten-ember halála az elégtétel. (II. könyv, 6—17. fejezet.) A Cur Deus homo második könyve nem közvetlen folytatása az elsőnek, hanem szinte újra kezdi a fejtegetéseket. Közben esztendők teltek el. Mozgalmas, sőt viharos esztendők. Érthető, hogy Anselmus nem tudta folytatni munkáját, bár az közben tovább érlelődött szívében. A száműzetés keserű napjaiban vészi újra elő a váltság nagy kérdését. Egyrészt, mert a nagy kérdés állandóan foglalkoztatta és nem hagyott nyugtot neki, amíg el nem mélyedt titkába, másrészt vigasztalás és erősítés volt sanyarú sorsában. Még az első könyv végén kéri Boso: „Jó messziről kezdd el érveléseidet, hogy annál szilárdabb alapon állhassanak és annál bizonyosabbak legyenek". 85 ) Ennek a kérésnek tesz eleget Anselmus azzal, hogy az első öt fejezetben bevezetésként részletesen kitér Isten üdvösséges tervére és ígéretére, részben megismételve és kibővítve az első könyv fejtegetéseit. Az embert kezdetben igaznak teremtette Isten, hogy üdvösségben éljen. (1. fejezet.) Nem halt volna meg, ha nem vétkezik. A halál annak a jele, hogy bűnbe estünk és elmerültünk a bűnben. (2. fejezet.) Az embert olyanná akarja Isten újjáteremteni, amilyen a bűnbeesés előtt volt. Ezért kapjuk az ígéretet, hogy az ember azzal a testtel támad fel, amelyben itten él. Az egész ember testestül-lelkestül jut az örök üdvösségre vagy az örök büntetésre. (3. fejezet.) A bűn miatt nem hiúsulhat meg Isten üdvösséges terve, hanem amit Isten az emberi természettel elkezdett, azt véghez is viszi. Ehhez szükséges a teljes elégtétel, amelyet azonban a bűnös nem tud megadni. (4. fejezet.) Istennek kell tehát meghoznia. Ez a „kell", ez a szükségszerűség, azonban nem Isten fölött álló, kényszerítő kötele85) I, 25. Sch. 38, 32.
