Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.
dítja. Miért nem másvalaki által szabadít meg Isten? Miért veszi önmagára ezt a nyomorúságot, fáradozást, amivel megszabadulásunk jár? Azért — hangzik a válasz —, mert azé lesz az ember, aki őt megváltja az örök haláltól. Ellenben, ha másvalaki szolgája lenne, nem nyerné vissza azt a méltóságát, amire Isten teremtette. Egyedül az az ember méltósága, hogy Istennek a szolgája. Ezért kellett, hogy maga Isten váltson meg minket. 20 ) Anselmus felelete szabadításról, megváltásról szól, amely már eleve föltételezi a rabságot. Boso vitatja, hogy az ördögnek joga volna rabságban tartani az embert. Ezért nem lehet az emberré létei oka az, hogy az ördög legyőzése teszi szükségessé Isten eljövetelét. Miért pazarolt volna Isten a megváltásra annyi fáradságot^ miért hullatta volna vérét, ha puszta hatalmával is leverhette volna rabtartónkat és kiragadhatott volna karmai közül? Anselmus azzal felel, hogy így akarta Isten. „Elégséges oknak kell tartanunk Isten akaratát, amikor cselekszik, ha nem látjuk is a miértjét". 21 ) De vájjon akarhatja-e Isten, a felséges, a dicsőséges, az alacsony-voltot; fáradozhat-e a Mindenható? — firtatja tovább Boso. Az ellenmondás látszólagosságát azzal mutatja ki Anselmus, hogy az istenség nem szenvedhet, csupán az emberi természet. Az isteni való nem alacsonyodik meg a mi Urunkban, a Krisztus Jézusban, hanem felemeli és felmagasztalja az emberi természetet. 22 ) Még egy fordulat következik, mielőtt megindulhat a tulajdonképpeni kérdés tisztázása. Ha Isten szerette Fiát, vájjon összeegyeztethető-e igazságával, hogy ártatlan létére halálra adta őt a vétkesekért? Hol az Isten bölcsesége, hogy más utatmódot nem talált megváltásunkra? Anselmus felsorakoztatja erre az írás bizonyságait a Fiú szenvedésének önkéntességéről. Szó sincs semmiféle kényszerről, még a leghalványabb értelemben sem. 23 ) Maga jószántából áldozza fel magát. Ez azon20) cap. 5. 21) Sufficere nobis debet ad rationem. voluntas dei, cum aliquid facit, licet non videamus, cur velit. I, 8. Sch. 12, 6. 22 ) Non ergo in incarnatione dei ulla eius humilitas intelligitur facta, sed natura hominis creditur exaltata. ib. Sch. 12, 23. 23) Non enim eum invitum ad mortem ille coégit aut occidi permisit, sed idem ipse sponte sua mortem sustinuit, ut homines salx>aret. ib. Sch. 12, 39.
