Schulek Tibor: Bornemisza Péter 1535–1584. A XVI. századi magyar művelődés és lelkiség történetéből. Sopron–Budapest–Győr 1939. (A Keresztyén Igazság könyvtára)

I I . R É S Z . - VIII. IGEHIRDETŐ.

Morállal fűszerezett históriás énekek ellen tehát nem volt kifogása, sőt hosszú bibliai tárgyú versezeteket még ő maga is felvett énekes könyvébe. Prédikációiban is utal ilyenekre: Erről sok históriák vannak: Attila királyról, Holophernesről és mostani urakrólis és sok korcsomásokról és dőzsölőkrőlis. (Fol.P.XIIb.l.) Ha azonban a költészet valamely bibliás történetet úgy kapott fel és formált legendává, hogy az már nem tartott szoros kapcsolatot a Szent írással, úgy reformátori igazságkeresése az ördög művének bélyegezte azt, még akkor is, ha annak költői szépsége nyilvánvaló volt. Ilyen példa a Thurzó lantosának esete: Egy régi agg világtalan koldos, ki elein Turzó lantosa és több uraké volt, beszéli vala, hogy hallotta az papoktúl, hogy az Krisztus keresztfája az alma fa volt, kin az kígyó Ádámot meg csalta volt. De az Paradicsomból ki vetötték volt és egyelőbe gyalog híd volt egy sáros patakon; az után egy király gerendának vitette házába, de hogy hosszú volt, egy singnit el férészel benne; — és ottan meg nő ismét. Ezt látván az király, el téteti, és oztán arra feszítették az Urat. — Ezfélékről azért emlékezem, hogy értsed álnokságát az ördögnek, ki hol többet teszen az Krisztus dolgához, hol el vészen aztúl, hogy eszed vesszen és. igaz értelmed ne lehessen az ő dolgaiban. (P.IV.854.1.) A kétszarvú ember. A csodálatos történetek vándorlásához azonban úgylátszik Bornemisza is szolgáltat anyagot. (Bár az sincsen kizárva, hogy ő is irodalmi közvetítéssel jutott az alábbi históriához.) Két helyen is (P. IV. 568. és Fol. P. CCCCCXCI.) szószerinti egyezéssel a következő elbeszélést olvassuk: Mi időnkbe lött péidátis mondok: Két magyar követek Török országból haza jővén beszéltették, hogy egy kietlen puszta mezőn találának egy juh pásztort, kinek két bak szarva volt az homlokán. Netalám az meleg véres bak szarvát ragasztották az homlokára, az két meleg vért össze forralván. Ezen midőn csudálkozának, az több szó között mond: Én régen érsek voltam Magyar országba. Ott az pásztorságot nem jól viseltem, immár az Istennek itt akarok pásztorkodnom. Nagy alázatos szívből származó szók voltak ezek. Ez Istennek csuda dolga. — (Vajha jól gondolkodnának erről azok, kik pásztor nevet viselnek, akár urak, akár tanítók legyenek.) E csuda dolognak rendkívüli érdekességet az ad, hogy Jókai Mór egyik „históriai beszélyében" (A kétszarvú ember) Boór Ádám erdélyi nagyurat szarvazza fel ugyanígy a tatár által, mintegy száz évvel későbbi