Schulek Tibor: Bornemisza Péter 1535–1584. A XVI. századi magyar művelődés és lelkiség történetéből. Sopron–Budapest–Győr 1939. (A Keresztyén Igazság könyvtára)

I . R É S Z . - IV. SZORONGATOTT.

Volt, aki az írás jószándékát elértette. így pl. Balassi István, Menyhárt fia, aki rövidesen Bornemisza tántoríthatatlan védelmezőjének bizonyult, pedig apjának lator bujaságát az ugyan leírta. Általában azonban ellene fordulnak. Nagy sokak mint az áspis kígyók be dugák szemeket, füleket ellene. — Nagy sokan minden felől reám feltáták szájokat. Az hívek közül miatta nekik pironkodának és el szomorodának. Az ellenkezők rajta kapának, sok képpen kacagának, de elegy farkas nevetéssel. Az prédikátor atyafiakis, tótok, németek, magyarok meg komorodának; kik közül némelyek azt hirdették, hogy meg bolondultam, némelyek, hogy magam el hittem, némelyek pedig csak magokban forgatván gondolták, honnan indultattam azokra. Kik közül némelyek meg érthették azokat, némelyek nem érthették. — Mely írás kiter jede egy níhány egyéb nyelvekenis és el juta nagy urak és császárok eleibenis. (P. V.hhhhij.) Ellenségeinek száma megnövekedett, a régiek pedig ujjongva igyekeztek hurkot vetni néki saját írásából. TELEGDI a néhány hónappal ez ominózus IV. kötet után napvilágot látó II. postillás kötete előszavában ugyan helybenhagyja Bornemiszát: Nem lön neki elég, amit a Fejtegetésben hánya reám, (maga bizony annyi sok rútétás az, hogy szabadon meg elégedhetett volna véle), hanem postilláinak negyedik részébenis (ott, ahol mint ű mondja, az ördögi, világi és testi kísértetekrül ír: de minden, valaki olvassa, látja, hogy de arte amandi és egyéb e féle éktelenségekrül prédikál), elő vonszon engemet és oly igen ostrozza szegény fejemet, hogy annál inkább sem lehetne. Isten meg fizesse ezt a nemes, bölcs embernek. Ki nem látja, mind ezeket mi végre míveli az, akirűl szólok, ki nem érti, hogy az én gyalázatomból keresne magasztalást magának és az én írásomnak meg utalásából az övének nevezetet és böcsületet? Engemet mind könyvemmel egyetembe a pad alá akarna vetni, hogy csak ű ülhetne az asztalnál. De különben kezdett esni a dolog, hogy sem mint ű várta. Nálam nélkülis sok embereknek ítéleti meg felel ű neki én érettem, úgy annyéra, hogy talám ingyen sem volna szükség nekem csak egy szótis felőle szólanom. Mert senki nem találtatik, ki az ű szörnyű átkait dicsérné je és jóvá hadnája. Sőt még azokis, a kiknek tisztességes