Raffay Sándor: Életformáló erő. Budapest 1937.

lomb sárguló falevelén átszüremlik és fénylik ugyan, de életet kelteni, vagy életet megtartani nincsen benne erő. A középkorban is voltak kiváló elmék, bölcs férfiak, akik nemes, magas életutat mutaittak s követeltek a maguk korátál, de sem maguk nem tudtak felemelkedni és megmaradni ezen az életúton, sem korukat felemelni nem bírták. Voltak a középkorban is napkeleti és napnyugati bölcsek, akik a világmegváltás álmait álmodták, de szép álmaikból mindig csak a szomorú valóságra ébredtek és álmukat valóságra változtatni nem voltak képesek. Egyedül a Krisztus evangéliuma lehetett és volt az az erő, mint amely új utakra térítette az emberiséget. És ezt tette a reformáció, amely hivatásában az Istenfiuság tudatára kell, hogy emelje a föld emberét és az Isten előtt való felelősség tudatának az érzetével a földi életet az örökélet előkészítőjévé tegye. A reformáció olyan, mint a nap, amelynek a. fénye és melege elől az sem zárkózhaitik el, aki neki hátat fordít, vagy elalszik. Ezért a reformációt sokféle képen lehet megítélni, de sem a történelem lapjairól letörölni, sem pedig egyetemes hatását elvitatni nem lehet. A reformáció szent hivatása volt az, hogy a vallást ismét azzá tegye, aminek Isten rendelte. Vannak, akik az állítják, hogy a reformáció szükségtelen és káros volna. Akik ezt mondják, azok sem ai reformációt, sem az evangéliumot, sem pedig a vallást nem ismerik. Nem tudják, hogy a vallást formákba rögzíteni, tantételekben megmerevíteni és élettelenné tenni, 8