Fábián Imre: Sántha Károly, a költő pap, 1840-1928. Budapest 1931.

Költemények és énekek - Kisfalum, százszor is megáldlak

32

Ki ápolt szívünknek kertjében óh drága, Boldogító vallás, te égnek virága?

Nemes önérzettel keblére ölelve,

Ki tanított a szép, édes honi nyelvre?

Ősök nagy leikénél ki gyujtá meg benned A Vesztatűz lángját, a szent honszerelmet?

Mint Kornélia ránk büszkén ki tekintett,

A gyermekszobában gyöngynek vallva minket? Kinek szívét járja tőrként érted bánat?

A vészbe, halálba, ki rohan utánad?

Hogyha napod hunytén mind a világ elhagy, Kinek a szerelme elfogyhatatlan nagy?

Hogyha pironságtól ég lelked és orcád,

Ki áld még akkor is, ki kegyelmes hozzád?

Óh anyai hűség — mélyebb a tengernél Anyai szeretet — magasabb a mennynél:

Ég reánk szakadhat, a föld eltemethet, Édesanyánk, ott is velünk hű szerelmed!

Kikre még anyai kitárt karok várnak, Csókoljatok kezet az édesanyának;

S kik sírba tevétek, áldva sirassátok,

Mert még a sírban is áld édesanyátok.

Kis falum százszor is megáldlak.

Rovom a várost mélázó kedéllyel,

S úgy bánt e jaj, e vásári zsivaj.

Itt nappallá lesz maga is az éjjel, Hívságos gyönyörök forrásival.

Édesen tűnsz fel emlékezetemben Csendes falum s úgy felderítesz engem. Sokszor jön onnan kedves üzenet S százszor megáldom minden porszemed!