A Tiszai Ág. Hitv. Ev. Egyházkerület Miskolci Jogakadémiájának tanárai: Emlékkönyv az ágostai hitvallás négyszázados évfordulója ünnepére. Miskolc 1930.
Dr. Zsedényi Béla: Hierarchia és kyriarahia a magyarhoni ágostai hitvallású evangélikus egyház alkotmányfejlődésében.
A XVIII. század első évtizedeiben kialakult helyzet tehát az ev. egyház előkelő világi elemét arra sarkalja, s az egyház jövője iránti komoly aggodalom egyben arra kényszeríti, ho#y egyházvédelmi jogait még fokozottabb mértékben gyakorolja, mint azt az előző évszázadok során tette, tekintélyére viszont, az egyház ily dezolált állapotában, magában a szorosabb értelemben vett egyházkormányzatban is folytonosan fokozódó mértékben van szükség. Ez a helyzet és ezek az előzmények deríthetik fel azoknak az eseményeknek a motívumait, sőt okait is, amelyek a Carolina Resolutiók megjelenésével az ev. egyházkormányzat újjászervezésénél bekövetkeztek. A Carolina Resolutio-k ugyanis mindazon jogokat, amelyeket az egyházvédelem címén, pontosabban a ius reformandi és a ius advocatiae sive protectionis deformált alakjában, az ev. egyházra vonatkozólag eddig tulaj donképen nem az állam, vagy az uralkodó, hanem az előkelő ev. világi elem s a politikai autonómiát élvező korporációk gyakoroltak, kiragadják ezeknek a kezéből, s az uralkodó,, mint „a vallás védője" jogának deklarálják. A király legfőbb felügyeleti joga a protestáns egyházakkal szemben széleskörű kiterjesztést nyer, s e kiterjesztés nem nyújt többé lehetőséget arra, hogy a szorosabb értelemben vett autonom egyházkormányzat feladatain kívül, e legfőbb felügyeleti jog mellett egyéb jogok is érvényesülhessenek, s amint láttuk, a földesúri jog alapján való beavatkozás a vallási ügyekbe szintén királyi ellenőrzés alá kerül. És végül nem áll fenn többé az az ellentét sem a törvények szavai és a tényleges állapotok között, amely a XVI. és XVII. században oly jellemző és szembeszökő, mert bárha az ezidőben kelt törvények és rendeletek legalitásához esetleg sok szó is férhet, rendelkezéseik mögött mindenkor ott áll a tényleges erő, a hatalom, amely kikényszeríti, érvényesíti azokat. Ily körülmények között tehát kézenfekvő lehet, hogy a világi elem, s e kor közjogi mentalitása szerint természetesen elsősorban az előkelő világi elem, amely eddig gyakorolt jogainak java részétől elesett, az egyházi élet terén sohasem vitatott (nagy befolyását továbbra is érvényesítendő, ott keresett és talált a maga részére kárpótlást, ahol az újabb rendelkezések értelmében egyrészt alkalma nyílt reá, másrészt azonban az egyház e dezolált helyzetében hatékony, energikus és kellő tekintéllyel alátámasztott részvételére eminens szükség is mu-
