Podmaniczky Pál: A reformáció neveléstörténeti jelentősége. Sopron 1916.

34 „gáláns philosophus" Thomasius és Francke, az evangélium embere. Sokban egyetértettek, de az evangelium válaszfal volt közöttük. Franckenak egy izben el kellett utasítania az Úr asztalától a piperkőc Thomasius divatbáb feleségét. A „gáláns" ember nem volt szabad. Rabja volt a hasznosságnak, a hiúságnak, az épen uralmon levő bölcseségnek. Lockenál is helyeseljük — legalább bizonyos mértékig — a gyakorlatiasság, érvényesítését, a jellemképzés sürgetését a holt tudással szemben, a testi nevelés fontosságának hangsúlyozását, de eszményének, a „gentleman"-nek hidegségét csak azzal tudjuk magyarázni, hogy az evangelium nem érvényesülhet a maga teljességében és melegségében paedagogiájában. Rousseau jelszavát „Vissza a természethez!" nem vetjük el a limine. A természet szerintünk Isten műve. De nem fogadhatjuk el mindenek fölött való és egyedüli nevelőnknek. Csak akkor tehetnők ezt, ha az ember csak test lenne s nem volna lelke. Rousseaunak a savoyai vicarius vallástételében kicsúcsosodó világnézletét s az ennek szolgálatában álló paedagogiát mélységes ür választja el tőlünk. S különben is Rousseau tulajdonképen maga kimondta paedagogiája fölött az elitélő szót. Nemcsak a saját gyermekei nevelésében nem alkalmazta (ludjuk, lelencházba adta őket), hanem Emiljét is Emil és Zsófia bukásával végzi. Emil, a szabad Emil az élvezetek rabja lesz s elpusztul és Zsófia megszegi a hitvesi hűséget. Ezzel tehát Rousseau maga is elismeri, hogy megboszúlja magát, ha az embert nem a közösségben, a közösség számára neveljük erős egyéniséggé. A philanthropinismusról elismerjük, hogy a nevelés elméletét és gyakorlatát jókora lépéssel előbbré vitte, előbbi, jórészt kudarcot vallott paedagogusok (Ratichius, Comenius, Weigel) nem egy reformeszméjét diadalra segítette, de az evangeliummal való ellentétét kimutatta Basedow, amikor dessaui philanthropinumában