Podmaniczky Pál: A reformáció neveléstörténeti jelentősége. Sopron 1916.

16 tettek boldoggá. Hiszen nem volt becsülete annak a humanistának, akinek nem volt legalább egy levele tőle. S mi örülünk, hogy letűnt ez a kor s nekünk már nincs olyan gyönyörűségekben részünk, mint 1515-ben annak a 22 fejedelemnek Bécsben, a kiknek 22 latin üdvözlő beszédet kellett végighallgatniok. Cicerói latinságukért sem irigyeljük őket. Inkább azt szeretnők, ha arról számolhatnánk be, hogy a humanisták kemény római jellemeket neveltek. De erre ők, a hajlékony gerincű emberek nem voltak képesek. Ők csak a szó emberei voltak. Különben latinságukról szólva egy dolgot érdemül róhatunk föl nekik: a mikor a középkornak, lehet, hogy barbár, de élővé fejlett nyelvét fölcserélték a holt, csak a rómaiak * szükségleteihez szabott cicerói nyelvvel, akaratuk ellenére annak egyengették útját, hogy ezt a holt nyelvet a magunk anyanyelvével váltsuk föl s azt csiszoljuk költészetünk, tudományunk alkalmas eszközévé (Schiller: Gesch. d. Pädagogik. 68.) A pápaság nevelő munkájának azt kellett szemére vetnünk, hogy a közösség érdekében az egyén megsemmítésére tör. A humanismus a másik végletbe esett : csak az egyénre van gondja, azt óvja, dédelgeti s nem törődik vele, ha ezzel szétrobbantja is a közösséget. A két véglet között mégis van összekötő kapocs. Az anarchiát olykor csak egy lépés választja el a despotismustól. A humanista Macchiavelli írta meg a zsarnokság elméletét. Mind a két nevelő munkát el kell ítélnünk. Azt is, amelyik a közösség kedvéért elnyomja az egyént; azt is, amelyik az egyén kedvéért földarabolja a közösséget. A nevelés fogalmával ellentétben van mind a kettő. Egyikük sem látja, hogy Isten az egyént mint a közösség élő tagját teremtette.