Podmaniczky Pál: A reformáció neveléstörténeti jelentősége. Sopron 1916.

12 annyi mindenre tekintettel, ami a középkori pápaságnak, mint nevelőnek végkép elkerülte a figyelmét. Van humanista paedagogia, amely már a gyermek nemzését megelőzőleg is intéz intelmeket a szülőkhöz, amely figyelmezteti az anyát, hogy maga szoptassa gyermekét. Általában talán valamennyit jellemzi a gyermek testi életének szemmel tartása. A testi fenyíték elítélése is általános. A testi fenyíték — mondja egy humanista — csak rabszolgákat nevel. Közös a humanista tanítók igyekezete abban is, hogy a tanulást mindenkép megkönnyítsék a gyermek számára. A mantuai Vittorino da Feltre nevelőintézetének „casa giocosa" (az öröm háza) a neve. S mivel a humanismus látja, hogy a nevelés első, döntő tényezője a szülő, ráeszmél a nő, az anya iránt való kötelességére is. Vives megírja a leánynevelés paedagogiáját, még pedig olyan bölcseséggel, hogy ma is tisztelettel kell említenünk. A nevelési eszmény, amelyet a humanismus maga elé tűzött, nem volt eredeti. Quintilianustól kölcsönözte, akinek .„Institutio oratoria"-ját Poggio 1415-ben Szent Gallenben fölfedezte. Hogy a humanista paedagogia miért ragadta meg oly mohósággal Quintilianus nevelési eszményét, érthető. Quintilianus rhétort akar nevelni, akinek eloquentiája a virtus és a sapientia kettős gyökeréből táplálkozik s mivel a rhétor hivatása az egyéniségnek szinte eszményi érvényesülését teszi lehetővé, a renaissance kora neki megfelelőbb nevelési eszményt aligha találhatott volna. S természetes, hogy az a nevelés, amely minden változtatás nélkül átvetle egy rég letűnt kor eszményét, ezzel szükségkép átvette ennek a nevelésnek eszközeképen annak a kornak nyelvét, irodalmát is. Az igazi rhétor nevelését az ókorba való teljes belemerülés biztosíthatta csak, mert hiszen eï a kor volt a rhétorok klasszikus kora. S a humanismus nevelési eszményéből természetszerűleg következik, hogy a humanismus