Podmaniczky Pál: A keresztyén istentisztelet lényege valláspsychologiai és dogmatikai alapon kifejtve. Pozsony [1916.]
50 természetesen elválaszthatatlanok a szentségek is. Ezeket is vissza kellene illesztenünk a kultuszba, mint annak szerves részeit. Mindenek előtt az úrvacsorát, a hol legközvetlenebb a Krisztussal való érintkezés, de a keresztséget is 1. S ha a restauratio többékevésbbé utópia marad is e téren, igyekezzünk az igehirdetés által tudatába vésni a gyülekezetnek az ige és a szentségek egységének elvét s keressük az alkalmakat, a mikor ezt az elvet, ha esetlegesen is, érvényesíthetjük és szemlélhetjük 2. Az igének a Krisztust kell hirdetnie 3. Mind kultusztörténeti, mind valláspsychologiai és dogmatikai fejtegetéseink igazolták ennek szükségességét. Valláspsychologiai vizsgálódásunk azt mutatta, hogy a Krisztus által teljesen kielégülhet a váltság után való vágy. Dogmatikai vizsgálódásunk pedig a Krisztusnak mint az Isten és ember között való egység helyreállítójának ismeretére vezetett el. Készítsük elő a Krisztusról való tanúságtételt azzal, hogy vezessük rá az embert istenellenességének tudatára, keltsük föl benne a váltság után való vágyat s irányítsuk azt a Krisztusra, vagyis hirdessük a törvényt, szóljunk a bűnről, a bűn következményeiről. így előkészítve hirdessük az evangéliumot, tegyünk tanúságot a Krisztusról, mint a ki váltságvágyunkat teljesen kielégítheti, mint a kinek kegyelme teljesen egyesíthet Istennel. A kegyelem hatásai nem fognak elmaradni, sem a hit, sem a bűnbánat, sem az istenszeretet. Az emberszerető istenszeretet készséggel fogja végezni a maga szolgálatát. Szándékosan emeljük ki a kegyelemnek épen ezt a hatását. A christocentrikus igehirdetés nem marad meddő. Igazi áldozatos élet csak a Krisztus kegyelme keltette istenszeretetből fakadhat és táplálkozhatik. A kultuszra vonatkozó kívánalmainkat a következőkben foglalhatjuk össze: érvényesüljön kultuszunkban egyrészt alaki elvünk, a mely teljesen a szentírás vezetése alá állít bennünket s érvé1 Válasszuk el a gyónást az úrvacsorától s az úrvacsorának így lényegesen megrövidített actusát illesszük be a föistentiszteletbe, mint annak csúcspontját s legyen elv, hogy minden istentisztelet alkalmával terítve az Úr asztala. így van ez pl. Mecklenburgban. Ilyen módon a legtöbb istentisztelet alkalmával lesznek néhányan, a kik élni óhajtanak a szentséggel. A gyülekezet számára a passiv részvétel is épületes lesz. L. Löhe: Beicht u. Kommunionbuch. 250-O. L. a kérdésre vonatkozólag még Rietschel i. m. I. 495-0. A keresztséget beleilleszthetjük legalább úgy az istentiszteletbe, hogy vasárnap délutánonkint az istentisztelet keretében végezzük a kereszteléseket. A dán és norvég liturgia a föistentiszteletbe kapcsolja be a keresztséget. L. Clemen: Quellenbuch d. prakt. Theol. I. 98. o. 2 Tegyük meg legalább azt, hogy úrvacsora alkalmával hagyjuk csonkán a főistentiszteletet, annak jeléül, hogy nincs befejezve (az istentiszteletet bezáró oltári szolgálatot kössük össze az úrvacsorával) s adjuk tudtára legalább a gyülekezetnek a főistentisztelet alkalmával a hét közben történt kereszteléseket. 3 Ezzel azt is követeljük, hogy érvényesüljön a szentírás christocentricitása is. Pl. Luthernek az epistolai perikopákra vonatkozó kritikája (Clemen i. m. I. 28. o.) megszívlelendő volna. Azt hirdessük mindenek előtt, „was Christum treibt".