Podmaniczky Pál: A keresztyén istentisztelet lényege valláspsychologiai és dogmatikai alapon kifejtve. Pozsony [1916.]
37 A kultusz motívuma tulajdonképen Istennek az a kinyilatkoztatása lenne, a mely a természetbe és a közösségbe beléállított ember elé tudatában lép, mivel Isten ösmerete vallástételre, imádságra, áldozatra, vagyis kultuszra hajt 1. De ez a kultuszmotivum, azt látjuk, nem tud érvényesülni. Az ember meghasonlott Isten akaratával. Kultusz helyett antikultusz jő létre. Az istenellenes akarat istentagadásra, káromlásra, Isten ellen való lázadásra hajtja az embert, vagy látszólagos compromissumot köt az istenbizonyosság és az istenellenesség s kialakul a theurgikus kultusz: az Isten akaratával meghasonlott akarat biztosítani akarja magának általa az Isten akaratával szemben való prioritást. Az Istennel meghasonlott ember — épen mert Isten ellen van — képtelen a kultuszra. Az Istennel való meghasonlottság bűn 2. Bűn, mert személyiségünk ténye és így felelünk érte. Ha a bűnt sátán akaratára vezethetjük is vissza, ha a testhez és világhoz kötöttségünkkel függ is össze a bűn, mint eredendő gonosz, mégis mi egyesítjük akaratunkat a sátánnak test és világ közvetítette akaratával. Épen ezért bűnhődünk is a bűnért. Bűnhődünk, mert az Istennek, akaratát megjelentő, már a lelkiismeretünkben is megszólaló törvénye által elítéltetünk, az egyre kielégítetlen, test és világ által újra meg újra erőre kapó gonosz kívánás által a bűn alá rekesztetünk s mint a kik szembehelyezkedtünk Istennel, a halálban összetörettetünk általa. Mivel tehát a kultusz meghiúsítója a bűn, a kultusz lehetőségének kérdése beleolvad abba a kérdésbe, a melyet központjaképen ural a dogmatika: vájjon lehetséges-e, hogy Isten haragja elforduljon tőlünk s jóvolta hozzánk forduljon, bűnünkön át szeretettel hozzánk hajoljon s így kegyelem által bennünket a bűntől elválasszon s magával újra egyesítsen 3? történet alapján kell fe épülnie, rámutathatunk arra, hogy a kultuszszal kapcsolatos leglényegesebb exegetikai és dogpiatörténeti kérdéseket dolgozatunk 1. részében már tárgyaltuk s az ott kifejtetteket csak egyes helyeken kell kiegészítenünk. Mivel a mindenben Isten kijelentését kereső dogmatika a vallásos tudatállapotokat is, tehát a vallá'-psychologia anyagát is feldolgozza s mi a kultusiszal kapcsolatos tudatállapotokkal dolgozatunk II. részében foglalkoztunk, ezeket dogmatikai fejtegetéseink alkalmával újólag le nem írjuk, hanem alkal imad án csak rámutatunk arra, hogy e^ek dogmatikailag mikép értelmezendők. 1 Itt már élünk az előbbi jegyzetben ermített s most mindjárt kínálkozó előnynyel. Utalunk a köv -tkező anthropologiai, illetve hamartologiai fejtegetésekre nézve dolgozatunk II részére, a hol istenbi/.onyosságunknak és istenellenességünknek részletes leírását adtuk. L. Schlatter: Das christl. Dogma cz. művének az ottani fejtegetésekkel kapcsolatban idézett szakaszait, főleg 213. és 237. o. A mit azonban a psychologia határai közi állított valláspsychologia nem tehetett meg, azt pótoljuk most s kijelentjük, hogy az ott leírt istenbizonyosságot és az istenelienességnek ennek alapján való megismerését Isten kinyilatkoztatása által adottnak tekintjük. 2 L. Schlatter i. m. 239-, 252-, 257-, 266-, 271-, 277-, 279.-0. 3 Az egyetemes kultuszképtelenség magyarázatát a bűn egyetemességében találjuk. Rom. 5., 12—19. Ritschl szerint való értelmezésével szemben (Unterricht in d. christl. Religion. V. Auft. 25. o.) 1. Schlatter: Die Theologie d. Nauen Testaments. II. 221. o. L. az eredendő bűnre és az egyéni bűnre vonatkozólag Shleiermacher: Der christl. Glaube. Ed. Hendel. 320- és 347.-0.
