Sörös Béla: A magyar liturgia története I. A keresztyénség behozatalától a XVI. sz. végéig (Budapest, 1904)

I. Rész. A magyar liturgia története a reformáczió előtt - 9. §. Az antifónák

hallgassanak a gyülekezetben. A laodiczeai zsinaton pedig a férfiak is kizárattak, mert a mint a vád mondotta : nem voltak eléggé illedelmesek. E határozat azonban nem léphetett életbe. A templomi közönség mindig részt kért magának az éneklésből. Ha nem érhette el ezt az istentisztelet körében, megtette utána, vagy pedig elkezdette még az istentisztelet előtt. így volt ez nálunk is. Ezek az énekek aztán nem igen voltak ellenőrizhetők. Epen azért adott aztán később maga az egyház is énekeket a népnek, hogy a lélek e követelményének eleget tegyen. Hogy a nép az éneket értse, úgyszintén a latinul nem tudó szerzetesek és apáczák hogy tudják, mit felelgetnek, azért történt az antifónák egynémelyikének magyarra fordítása is. Kár, hogy ezekkel is úgy vagyunk, mint a reformáczió előtti kor oly sok más liturgiái elemével, hogy idetartozó emlékeink vannak, de rájuk vonatkozó históriai adatot nem találunk. A gyermek előttünk áll, de nincsen neki születési bizonyítványa. Bizonyára nem lesz érdektelen, ha egy antifónának több fordítását is közlöm, mert ez a szemelvény az első töredékes fordítása annak a mindkét protestáns egyházban jól ismert pünkösdi éneknek (37-ik), a melynek ma használt dallama és szövege Luther kezén keresztüljőve nyerte mostani alakját. 1. Jiij el vigasztaló szent lélek, Tőtsed be te híveidnek szíüket, És az te szent szerelmednek tizét Ö bennök gerjeszt fel, Ki minden nyelvek miatt Eloszlott népeket Egy hitnek alája gyejtél. Antiphona de Spiritu Sancto Veni Sancte Spiritus Reple tuorum corda fidelium, Et tui in eis ignem accende, Qui per diversitatem linguarum [cunctarum Gentes in unitate fidei congregasti, Alléluia, Alléluia ! (Érsekújvári kódex 144. 1.)