Sörös Béla: A magyar liturgia története I. A keresztyénség behozatalától a XVI. sz. végéig (Budapest, 1904)

II. Rész. A magyar liturgia története a reformáczió századában 1526–1600 - I. szakasz: A protestáns egyházak szertartásai - 44. §. A foglyok lelki gondozása

képpen sem akar megbocsátani. Az ötödik egy rövid általános vigasztaló beszéd. A negyedik beszédnek meggyőző és megindító végső szavai után ezt az útmutatást találjuk : „Ha azt feleli a fogoly, hogy kívánja (t, i. a megbocsátás lelkét), de hogy az ő szivét semmiképpen erre nem hozhatja, és hogy bánja, hogy ezt nem teheti : intse a Miniszter, hogy könyörögjön az Úr Istennek, hogy az Úr Isten lágyítsa és világosítsa meg az ő szívét, szent lelkével, hogy ezt művelhesse. Annak utána hívja elő, a kik ott vannak és jelentse kevés beszéddel azoknak a fogolynak szükségét és annakutána térden állva, mind a jelenvalókkal imádkozzék. (Közli az imádságot is.) Ez imádságot elvégezvén a miniszter mondja el a közgyónatot és mindent aképpen cselekedjék, mint ennek előtte a betegekkel való kommunikálásba megjelentettük." Utána a többi agendákban a rabok gondozására vonatkozó utasítást nem találunk. Ennek hármas oka van. Egyik az, hogy Heltai talpraesett eljárása általános tetszésben részesült azoknál, a kiknek szükségük volt reá és újabb agenda szükségét nem érezték. Másik oka volt a börtönök szigorú elzárása, a mely még a papot — különösen a szabad vallásgyakorlattal törvényesen nem bíró protestáns papot — be nem engedte. Harmadik pedig az egyházi fenyíték alkalmazása, a mely a czégéres bűnökben lel edzőket, a nyilvános bűnösöket az Isten igéjétől eltiltotta. Ez a XVI. század folyamán mindig szigorúbb lett ; a kiközösítésre nagy szükségük volt reformátorainknak, mert ez volt az új vallás rostája, a mely a fennállást és terjeszkedést veszélyeztető selejtes elemeket eltávolította. Mivel pedig szabad emberek között is elégtág tere nyílt az evangélium terjesztésének, a századbeli lelkipásztoraink itt voltak elfoglalva hivatásuk teljesítésében. Ez azonban nem vonta el őket teljesen attól, hogy a török vagy a német rabságában élő híveiket leveleikkel és könyveikkel felkeressék. Vigasztaló irataik és könyveik teljesítették akkor azt a szolgálatot, a mit 111a már az élő igehirdetés végez. A fogságba kerültek pedig örömmel vitték magukkal e könyveket, közöttük a nép bibliáját, az énekes könyvet is, hogy magános keserű óráikat az Isten közellété-