Sörös Béla: A magyar liturgia története I. A keresztyénség behozatalától a XVI. sz. végéig (Budapest, 1904)

II. Rész. A magyar liturgia története a reformáczió századában 1526–1600 - I. szakasz: A protestáns egyházak szertartásai - 23. §. A reformáczió hatása az istentiszteletre

jutott. Az egyházban hallott még legtöbbet üdvössége felől; a világ már egyebet kinált, a lélek tiszta örömeiről alig emlékezett. Végre egyedüllétében, az elhagyatottság érzései között, az élet megvetése által került legtávolabb Istenétől. Az emberi lélekben levő ős vonzalom pedig Istenét kereste. E visszamenő úton nem is állott meg az egyház falai, szertartásai és megkövült dogmái mellett. Többet kivánt látni. A mint a Krisztust keresve, a visszaéléseket fosztogatta, reátalált az elrejtett írásra. Ez megtanította, hogy az Úr most is él, mint élő kiván hatni és nem a mindennapi megáldoztatással. Itt aztán találkozott a reformáczió buzgó hirdetőivel, a kiknek lelkére az Istennek igéje, testükre pedig a pápának máglyája hintette világát. Az első reformáló igazság az volt : a Krisztus él, tanít és cselekszik. Mint hajdan az apostolok, úgy a reformátorok is arra hivattak, hogy erről bizonyságot tegyenek. Az apostolok azt a biztatást nyerték, hogy ha akkora hitük lesz, mint egy mustármag, hegyeket mozdítanak. Hitük volt és egy világot mozdítottak meg. A reformáczió is hitből élt és nagy hegyeket döntött le. Ereje abban volt, hogy a Krisztus él. Tanítása abból állott, hogy a Krisztust engedte szólani. Munkája gazdagon gyümölcsözött, mert benne és általa Krisztus cselekedett, Munkáját itt is azzal kezdette, a mivel Jeruzsálemben. Legelőször a templomot tisztította ki. Zwingli volt az eszköze. Kiűzte a kufárokat, kihordatta a képeket, szobrokat és sok helyen eltörülte az oltárokat is. Közönségesen ismert e tekintetben a későbbi német és helvét reformáczió álláspontja. Luther mindent megenged az egyházban, a mit a szentírás nem tilt, így az oltárt, gyertyákat, oltárképet, keresztet, orgonát stb. Kálvin ellenben mindent szükségtelennek és helytelennek tart, a mit a szentírás nem parancsol. így lettek a svájczi templomok megtisztítva mindentől, a mi bennük a római egyház visszaéléseire emlékeztethetett. Kezdetben a szász és helvét reformáczió csak e két főelvet hangoztatta, hogy a külső szertartások önmagukban nem kedvesek Isten előtt és hogy az istentiszteletben az evangéliom hirdetése a fődolog. A protestánsok Augsburgban 1530-ban még kijelentették ellenfeleiknek,