Rácz Károly: A pozsonyi vértörvényszék áldozatai 1674-ben. I-III. Lugos 1899-1909.
I FÜZET A POZSONYI VÉRTÖRVÉNYSZÉK ÁLDOZATAI 1674-ben.
22 juk, hogy akkor megnehezült az idők viharos járása a magyar protestánsok felett és akkor vérbemerült időket, sötétségbe borult napokat éltének a mi őseink. Hajh! de nem voltak már hitbuzgó, hitünk fejedelmének ügyéért lángoló, határozott, egyenes jellemű Bocskaiak, nem éltek már a hősies bátorságu, önzetlen érzelmű és kitűnő vallásosságu Bethlenek, nem voltak már hazát és egyházat egyaránt szeretők, s azt védni kész hatalmas Rákó- cziak, Erdély és kapcsolt részeinek megannyi hithü fejedelmei, kik annyiszor mentették meg a magyarországi szorongatott protestántizmus erősgyökeret vert életfáját ellenei fejszéjének halálos csapásaitól, — ők régen sírjaikban szendergettek már s a nemes szív, mely hőn dobogott a protestántizmus iránt lángoló buzgalomtól, immár kihűlt volt; a kar, mely fegyvert ragadott a Jézus Krisztus hamisítatlan evangyéliumának és annak szellemében fenállt egyháznak védelmére, a vallás és lelkiismeret szabadságát biztositó törvények megsértésének megtorlására, — megmerevült, poriadásnak indult az enyészet hatalmától! Alig volt már valaki az elkietlenült két magyar hazában, a ki az üldözött protestántizmusnak pártját fogta volna, vagy csak szavát is fel merészelte volna emelni annak védelmére! Elzsibbadva hevertek, elfásulva, tétlenül veszteglettek az erők és izmok, melyek még nem is egészen három évtizeddel azelőtt görcsösen ragadták meg a kard markolatot. Idejárult, fájdalom! azon elszomorító körülmény, hogy a főrangú családok tömegesen, hütlenül elpártoltak az evangyéliomi hittől s az UR Jézus ügyét, melyért nagy őseik nyugalmukat, javaikat, véröket, életöket, mindenüket kész szívvel áldozák: gyáva könnyelműséggel, félelemből, a nyomorult földi léthez ragaszkodásból, földi veszendő javakért, múló érdekekért, csillogó czimekért vétkesen megtagadták, ide járult a török hatalom meggyengülése is, mit elég sajnos, de tagadhatlan, hogy az oly nagy mérvben el-
