Pethes János: Melanchthon Fülöp élete. Budapest 1897.
XI. A schmalkaldeni háború
115 zott protestáns papok, a kik Magdeburgba menekültek, milyen hangulatban vették hírét Melanchton interimjé- nek. Akadtak, kik azzal vádolták, hogy Pflug Gyula pénzzel vesztegette meg. Magdeburgból egyre-másra jöttek a gúnyiratok, satirák, epigrammák. Különösen Flacius (Illyricus) Mátyás, Melanchton egykori tanítványa, kelt ki élesen egykori mestere ellen. Czélja az volt, hogy a gyűlölt interim szerzőit (Melanchton, Major, Bugenhagen, Cruciger és Eber) a gúny és nevetség tárgyává tegye s a néppel is meggyülöltesse. Melanchton eleinte azt gondolta, nem szükséges a magdeburgiak vádjaira felelni. Később mégis rászánta magát s írt — a mint maga mondja, nem a maga, hanem az egyház érdekében. Kijelentette: Wit- tenbergben ma is úgy prédikálnak, ma is úgy élnek a sacramentumokkal, mint előbb; a tévelygőket és a bűnösöket is ép úgy büntetik. A saját személyére vonatkozólag hivatkozott theologiai munkáira (Loci communes) melyek az ágostai hitvallásban gyökereznek s a melyekkel Luther is egyetértett. Flacius azon állítása, mintha ő azt mondta volna, hogy az egyházat még akkor sem szabad elhagyni, ha abban a maitól teljesen eltérő szokások keletkeznek, nem egyéb egyszerű hazugságnál. Azt is mondja Flacius: inkább álljanak a templomok üresen s a fejedelmeket zavarják a forradalmak, mintsem ne a tiszta evangélium predikáltas- sék. No én — mondja rá Melanchton — ilyen szomorú s nagy horderejű következményeket maga után vonó tanácsnak nem szeretnék a kezdeményezője lenni. Mások s köztük Kálvin se volt Melanchton eljárásával megelégedve. Ez azt irta neki: „Te magad, 8*
