Haubner Máté dunántúli evang. superintendens emléke. Sopron 1881.
3. Haubner Máté superintendens életrajza. Külön lenyomat a „Protestáns Egyházi és Iskolai Lap* 1881. évi folyamából. Irta Poszvék Sándor lelkész, a soproni theologiai tanintézet tanára
49 melynek szende fénye hóditó nyájasságának volt méltó kísérője, éles ellentétben azon komoly redőkkel, melyeknek barázdáit az idő vasekéje véste arczába; mély kedély világról tanúskodó ajkak, magas homlok, ég felé emelkedő, hófehér fürtökkel köritett fej, kitűnő, erős testi szervezet, ép érzékek, zavartalan egészség — méltó keretét képezték a szép jellemképnek, díszes lakhelyül szolgáltak a nemes léleknek. Mind ezen tulajdonok a legkitűnőbb mértékben képesítették őt azon feladatok teljesítésére, melyek egy buzgó lelkész szemei előtt lebegnek. E jeles tulajdonok buzgalommal, türelemmel, kitartással, tapintatossággal párosulva, megtermettek jó gyümölcsöket a lelkipásztorkodás terén is. Ez volt azon tér, melyen híveinek a legjobb, a legfontosabb szolgálatot teljesité. Akadályoktól viszsza nem rettenve elkövetett mindent, hogy az igazságot a szeretet hatalmával érvényre juttassa. Nem tolta fel magát; de könynyen nem is engedte magát leszorítani azon térről, melyen hogy állást foglaljon, hivatásának ismerte. Csak egy jellemző példát említek gazdag életéből. Értesülvén, hogy gyülekezetének egyik tagja, ki az. egyház iránt hideg közönyt tanúsított, súlyos betegségbe esett — Haubner meglátogatja. A beteg, egy német ajkú polgár, a mint észreveszi az ágyához közeledő lelkészt, e szóval fordul a fal felé: „ich brauch’ kein’ Pfaffen.“ Haubner e sértő szóra nyugodtan igy felel: „ich auch nicht,“ — s kezd szokott nyájassággal a betegnek nejével beszélgetni, nagy érdeklődést tanúsítva a család s különösen a beteg sorsa iránt, — egy árva szóval sem emlékezvén meg a vallásról, Istenről, halálról. Ismételte látogatásait. A beteg idegenkedése lassanként elmúlt, napról napra közlékenyebb, bizalmasabb lett, végre teljesen kitárta lelkésze előtt szivét, bocsánatot kért tőle, kibékült magával és családjával s kérte a hiv pásztort, nyújtsa neki, szive megnyugtatása végett a sz. vacsorát. Nem zárhatom soraimat a nélkül, hogy a t. olvasót Ilaubner családi szentélyébe, ha néhány rövid pillanatra is, be ne vezessem. Ha áll, hogy a legjobb családanya az, kiről a világ legkevesebbet tud, úgy az bizonyára a legkitűnőbb mértékben áll a jó pápáéról. Valóban érdekes s felette tanulságos adatokkal gazdagitná a lelkipásztorkodás elméletét, ki Burk példájára, egyes, e téren figyelemre méltó tevékenységet kifejtett papnék életrajzát közölné. A családi élet a lelkipásztor működésének sajátlagos mezeje, — s attól, hogy saját tűzhelyén a szeretet vagy a szenvedély lángja lobog-e, függ a tapintatos pásztori buzgalomnak sikere, illetőleg sikertelensége. Azért nem 4
