Haubner Máté dunántúli evang. superintendens emléke. Sopron 1881.

3. Haubner Máté superintendens életrajza. Külön lenyomat a „Protestáns Egyházi és Iskolai Lap* 1881. évi folyamából. Irta Poszvék Sándor lelkész, a soproni theologiai tanintézet tanára

39

lelkésznek, s ennek közvetítése folytán Mária Dorottya főherczeg- aszszonynak, Haubner érdekében tett minden lépése — ez utóbbinak közbenjárása következtében enyhült ugyan sorsa, de a kimondott ítélet végrehajtását ő sem gátolhatta. Végül a fejedelemnek kegyelme vetett véget a nemzeti szabadság vértanúja szenvedéseinek.

Majdnem két évi szenvedés után megnyílt börtönének ajtaja. A börtönből egyenesen kedves övéi karjaiba, hívei körébe sietett, remélvén, hogy a hoszszu, önkénytelen pihenés után lankadt erejét a régi ismert, kedves hatáskörben kifejtendő munkásság által felvillanyozni sikerülend. E reményében azonban csalódott. Nem ismer.te a rendőrkormányt, mely, ha a fejedelemnek kegyelmi tényét nem is hiusithatá meg, mégis elég hatalmas volt arra, hogy a „köznyugalom iránti tekintetekből“ azt ellensúlyozza. Alig élvezte néhány napig családja s hívei körében a viszontlátás édes örömét, vette a cs. kir. kormány „atyai gondoskodásáról“ bizonyságot tevő parancsot, hogy „tüntetések elkerülése végett“ Győrt elhagyva, Sopronba vonuljon. E parancsnak czélja s értelme nem volt más, mint eltépni a gyengéd kapcsot, mely a szeretve tisztelt pásztort híveihez fűzte, — teljes tétlenségre kárhoztatni azt a férfit, kinek szeretetre méltó alakjában, az absolut hatalomra támaszkodó kormánynak tényleges szereplése s a nemzetnek szentesített törvényekre hivatkozó közérzülete közt fennálló éles ellentét, nyert hü kifejezést.

O tehát ismét istenhozzádot mondva családjának, gyülekezetének, a szomszéd testvérvárosba, Sopronba költözött át. Sopron az ötvenes években, mint székhelye a cs. kir. helytartótanácsnak s minden egyéb kerületi központi hivataloknak, „en miniature“ rendőrállamot képezett, hol a hatalmas policáj-direktortól fogva le az utolsó cseh policájdienerig, minden „loyalis beamter“ hivatalos kötelességének ismerte a „compro- mittált“ egyéneket szemmel tartani. De a hivatalos zelotismus Haub- nerral szemben tehetetlennek bizonyult. O viszszavonultan élt, ritkán hagyta el igénytelen hajlékát s akkor is csak azért, hogy a várost környező gyönyörű erdőkben utczaportól ment levegőt szívhasson. Esténként néhány tisztelője jelent meg tuizánál s érintkezése a külvilággal az ezekkel való társalgásra szorítkozott. Éhez járult az a méltóság, mely egész alakjáról sugárzott, az a bizonyos erkölcsi fenség — vagy minek is mondjam ? — mely a cs. kormány főképviselőiben is tiszteletet ébresztett, a tisztes aggastyán méltóságával a férfikor erőteljét önmagában párosító száműzött iránt, mely tiszteletnek azok