Sztehlo Kornél: Felolvasások V. A Boromaeus Encyklika történelmi megvilágításban. VI. Quo vadis? (Budapest, 1910)

Quo vadís?

33 hogy a nap fénykoronájában honoló, hőség és fagy iránt érzéketlen emberi lélek valamely eddig nem ismert erőtől meglökve, a fény sugarain hébe-korba ellátogasson régi hazájába, a földre. Milyen kedves lenne azt tudni, hogy az az aranyos napsugár, mely kertünk lugasán áthatolva kedélyes reggelinél arcunkat megcsókolja, az elhunyt szeretteink lelke, amely vissza jött közzénk, velünk enyelegni! Ezen önök ugyebár mosolyognak és azt mondják hogy poézis! De ha valaki azt mondta volna 25 évvel ezelőtt, hogy lehetséges Budapestről Bécsbe úgy beszélni, hogy szavunkat Bécsben megértik, ha valaki 10 évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy Európából egy, a távol tengeren úszó hajón levőkkel lehet gondolatait közölni, erre is azt mondták volna, hogy poézis. Annak a Shakespearenek, aki Hamlettel elmondatja, hogy vannak a világon dolgok, amelyekről a ti iskolai bölcseségtek álmodni sem mer, sokban igaza volt. Az emberi tudomány legfőbb diadalai azok, midőn a természet elemi erőit szolgálatába kényszeríti. A tűz és a víz régen szolgálatában vannak, a villanyosságot már nemcsak arra használja, hogy segélyével kocsikázik és a sötétségben világít, hanem vele gondolatait a távol tengeren lévőkkel közölni tudja, a levegő hullámainak rezgését messze távolságban érthető beszédre használja, miért nem jöhetne idő — sőt lehet hogy közel van, — midőn az ember az aether hullámain rezgő fényt is szolgálatába kényszeríti és közlekedési eszközül felhasználja. Igyekeztünk, a gyermekkorunkban belénk nevelt előítéletekkel szakítani és a tudomány járszalagán abba az ismeretlen világba behatolni, amelyet előlünk a halál fátyola eltakar. És ime, mi a végeredmény? Nem egyéb, mint egy nagy Fata Morgana. Szándékosan vezettem Önöket hypothézisről hypothézisre, hogy végre is annak a megismerésére jussanak, hogy amint Laplace halálos ágyán mondotta: „Kevés az amit tudunk, de nagyon sok az, amit nem tudunk". És