Sztehlo Kornél: Felolvasások V. A Boromaeus Encyklika történelmi megvilágításban. VI. Quo vadis? (Budapest, 1910)

Quo vadís?

Quo vadís? Elmélkedések a látható és láthatatlan túlvilágról. Semmi sem képes az embert vallásos áhítattal inkább eltölteni, őt jobban Istenéhez emelni, mint az amit érez, ha egy tiszta derült éjszakán a csillagos égre feltekint és révedező szeme a mindenség titkaiban elmerül. A hivő emberi lélek sejti, hogy az amit lát, egy természetfölötti titokzatos nagy ország, amelyben az általa imádott mindenható lény, az Isten lakik, hogy ez a mennyország. Az a mennyország, ahol az egyház tanítása szerint az Isten az ő angyalaival és szenteivel, egyetlen fiával, a megváltóval az oldalán, a szentlélektől körülsugározva ül az ő trónusán, kormányozza a világot és ítél elevenek és holtak felett. A hivő keresztyén hinni köteles, hogy ez a hely valóban létezik. Odafönn van valahol a magasban, hogy is ne hinné, hiszen mindennap imádkozik, miatyánkhoz, aki a mennyekben van és az ő egyszülött fiához, aki szállá alá poklokra és feltámadva felemelkedett atyjához a mennyek országába. A menny és a pokol tehát a szentíráson alapuló térbeli fogalmak és a keresztyén felfogás szerint kétségtelen, hogy egy a térben határolt mennyország tényleg létezik, hogy az fönn van az égben és a keresztyén egyház dogmáját képezi, hogy az üdvözülő ember halhatatlan lelke a test halála után abba a mennyországba költözik. A hivő keresztyén ebben a hitben él és hal, nem is keresi és kutatja, hogy hol van tulajdonképpen az a