Szigethy Lajos: Luther lelke. III. (Budapest, 1928)

14. Petényi Salamon

79 PETÉNYI SALAMON. Petényi Salamont is bátran besorozzuk a lutheri magyar hősök közé, pedig puskát csak akkor fogott a kezébe, mikor valami ritka madarat lelőtt, hogy kitömhesse és gyűjteménye kincsei közé besorozhassa. De vannak a tudománynak is hősei, sőt vértanúi, vannak apostolai és önzetlen prófétái. Ezek valósítják meg, minden anyagiságot feledve, a legdiesőbbet a világon: egy eszmének szentelik egész lényüket. Petényi (1799—1855) abból a másik aranyesőből egy csepp, amivel a lutheri magyar papház termékenyítette meg a haza földjét. Atyja, a keleti nyel vekben alaposan jártas, tudós férfiú, Nógrád vármegyében, Abelován volt lelkész. A kis Salamon rajongott az állatokért. Tele volt a ház és az udvar minden zuga szelídített madárral, mókussal, rókával. Ezeket gondozta, etette, megfigyelte. így fejlődött ki csodálatos megfigyelőtehetöége. És pedig az állatoknak nemcsak külsejét, hanem minden életnyilvánulását megfigyelte. Később például a fülemile énekét éveken át gondosan hallgatva, huszonnyolc hangutánzó strófában lemásolta. Atyja előmozdította ezt a rajongását: pénzzel jutalmazta a pásztorokat. És ezek buzgón szállították a kis állatokat, papék Salamonjának nagy gyönyörűségére. Később, mint Selmecbányái diák legbuzgóbb volt társai között, akik örök diákszokás szerint, mind gyűjtöttek valamit. Petényi madártojást gyűjtött, így hát — egy tanítványa szójátékával élve — természettudósi pályafutását igazán „ab ovo", a tojásnál, vagyis a legelején kezdte. De volt benne, az Ároni-család ivaldékában más rajongás is: erős vallásosság, lutheri egyházszere-