Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

16. Gyóni Géza

98 tikája amerikai párbajba sodorta. Ebből kifolyólag öngyilkosági kísérletet követett el és így örökre becsapta maga lelőtt a lelkészi pálya ajtaját, melyhez családi emlékein kívül, hajlama is vonzotta. De azért holtáig megmaradt papi, mondhatjuk lutheri léleknek. Akárhány költeményének nyelve is, hangulata is egészen bibliai. Ezután — hogy Petőfi szavával jellemezzük petőfies sorsát — az ő bolygó lába is száz tövisre hágott. Szinte kóbor életet élt: volt segédjegyző, több városban is ujságíróskoclott, ismételten szerelembe esett. A benne élő költői erő kereste a megnyilatkozást, de nem mindig jó úton kereste. Túlságosan moderneskedett, nyugatiaskodott. Ámbár ebben a korban is közben-közben tisztán, szépen csendült meg a húrja. Ekkor, mint Luthert a mellette lecsapó égi tűz, őt is egy menyei láng, a világháború fennenszárnyaló lelkesedése és szörnyű szenvedései vezették arra az igaz útra, melyen egyidőre valóságosan a nemzet költője lett. A körülzárolt przemisli várban verseit lelkesedve olvasták bajtársai. Mint Tyrtaeus dalai a spártaiakban, ezek tartották a lelket a pokol kínjait átszenvedő przemisli hősökben, akikről olyan jellemzőleg mondja, hogy hat lábnyira a föld alatt, a lövészárok homályában is daloltak. Olyanok voltak, mint Petőfi szerint a székely honvédek, akik szintén dalolva mentek a halálba. Mikor repülőgép meghozta Gyón i verseskönyvét az ostromlott vár felé reménység és kétség között hányódva tekintő hazába, mintha ezek a versek az égből hullottak volna a nemzet szívére. Mintha Rákóczi tárogatójának hangjai harsogtak volna alá a felhőkből. Hiszen a kuruc időknek rokonhangulata is felújult Gyóni dalaiban. Mikor naiv formájában is mélységesen mély köl-