Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

15. Petőfi Sándor

94 mikor azt írta, hogy apjának házát a Duna habjai, pénzét rossz emberek csalása vitte el. A két kemény fej összeütközött. Petőfi dacosan otthagyta az iskolát és elment vándorszínésznek. Erre különben az a megnevezhetetlen érzés is hajtotta, amit Goethével így jelezhetnénk: „Másra, jobbra, szebbre vágyom, Nem tudom, mi van velem!" Az az érzés, ami például Berzsenyit a katonasághoz, Kisfaludy Károlyt külföldre, Csokonait a kóborló életbe sodorta. És megkezdődtek a szomorú évek, melyek alatt „bolygó lába száz tövisre hágott." Majd katonának állott. Mint ilyen töltötte az 1839—40-i telet Sopronban. Nem volt a soproni líceum tanítványa. Pedig mi köztünk, kis diákok között élt a legenda, hogy mint diákot a kareerbe is becsukták. Ilyennek ki is neveztünk egy használaton kíviil helyezett fáskamarát. Mint afféle romantikus gyermek, kezem-lábam épségét kockáztatva be is bújtam ennek jó magasan fekvő szelelőlyukán. De persze hiába kerestem ott Petőfi verseit, amiket hitünk szerint, börtöne falára írt volna. Ez volt gyermekszívem első nagy csalódása. De azért mégis hatott Petőfire Kis János és Berzsenyi iskolája. A Magyar-Társaság ülésein, mint vendég meg-megjelent. Könyvtárából bőven hordta a kaszárnyába a könyveket. Kisebb diáktársaságokban szavalt; a derék magyar fiúk szerették, sőt tisztelték; határozottan kimondott, alaposan megokolt véleménye előtt önkéntelenül is meghajoltak. Mikor sorsának rabbilincse megtörött, mint obsitos baka Pápám vetődött. Két kiváló tanár volt ekkor a református kollégium büszkesége: „nagy" Bocsor István a történettudós, akit rokona, Kozma Andor olyan szépen megörökített a „Karthagói harangok"-ban és a természettudós Tarczy Lajos,