Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

12. Balassa János

74 BALASSA JÁNOS. Ha a természettudomány a költészettel rokon, akkor az orvosi igen közel áll a művészethez. Amit, a művészetre mondanak, hogy azt nem elég megtanulni, rá kell arra születni: igaz az orvosi tudományra is. A szobrász erős és mégis gyöngéd keze, a festő mélyre tekintő szeme, megfigyelőtehetsége nélkül nem igazi orvos az orvos. De még ezeknél is fontosabb a jó szív, mellyel beleérzi magát embertársa gondjába, bajába. Ebben a tekintetben meg az orvos a lelkésznek a testvére. Mert ahogyan a jó papnak, úgy a jó orvosnak élete is hatalmas prédikáció, azzal az alapigével: „Szeresd felebarátodat." Csak természetes tehát, hogy abban az időben, mikor még az orvosi szaktudomány nem volt anvnyira kifejlődve, mint manapság, a papok egyúttal orvosok is voltak. Még ezelőtt két évszázaddal, a nagy Bél Mátyás Halléban orvosi tudományokat is hallgatott, hogy ha sorsa falura vinné lelkésznek, hivatásának teljesen megfelelhessen, híveinek ne csak a lelkiekben, hanem a testiekben is orvosa lehessen. Az is természetes, hogy a mi időnkben, mikor az orvosi hivatás egy embert tökéletesen lefoglal, olyan sok papfiú választja az orvosi pályát. Hadd tartsak egy kis homéroszi seregszemlét közülök azok fölött, akikhez személyes emlékek fűznek. Soproni diákkoromból felújul előttem Haubner Rezsőnek, a jószívű, derék orvosnak képe, akinek édesapja, Haubner Máté, a dunántúli püspök 1848-i hazafias magatartásáért, mint láttuk, üldöztetést és börtönt szenvedett. A nagy orvos annyira tisztelte atyja emlékét, hogy vagyonának tekintélyes részét