Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

4. Wallaszky Pál

28 Szerénysége, krisztusi alázatossága kitűnt akkor is, mikor, érezve testi erejének hanyatlását, egyházkerülete és gyülekezete kérésére, sőt esdekléséne nem hallgatva, lemondott hivatalairól és méltóságairól. «1 De ezután is szünetlenül tanult és irodalmilag dolgozott, összhangzatos életének gyönyörű befejező akkordja volt utolsó irodalmi műve, mely a Luther-Naptárban jelent meg. Ebben hálás szívvel megörökítette jó tanítójának, Szente Józsefnek emlékét. Élete alkonya bizony igazi alkony volt. Jó hitestársát a halál elragadta mellőle; veszteségét a rokoni hű gondoskodás se pótolhatta teljesen. Hazája tragikus sorsa mélyen sebezte érzékeny magyar szívét. De nem csüggedt el, megmaradt végig imádságos léleknek, míg a halálban nem egyesülhetett azzal, akinek országát itt alant olyan hűségesen építgette. Ha törékeny alakjának, lelkes arcának, a szeretet munkájában fáradhatatlan életének képe feltiindöklik előttem hálás emlékezetem tükörében, önkénytelenül is lelki testvérére, Assisi Ferencre gondolok, akivel ő is olyan tökéletesen betöltötte Isten legelső törvényét, a szeretetet. WALLASZKY PÁL. Wallaszky Pál (1742—1825) buzgó lelkipásztori működésével is maradandó nyomokat hagyott hátra, így hát ebben a tekintetben lelki testvére a három nagy dunántúli papnak. De történeti jelentőségre mégis más téren emelkedett. Ha Wallaszky Pálra gondolok, mintha Toldi Miklós képe lobogna fel előttem, aki két ízben is síkraszállt, hogy nemzete becsületét megvédje: ifjú-