Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

3. Gyurátz Ferenc

25 körülötte, önkéntelenül annak a képe újult fel a lelkemben, aki megmondotta: „Engedjétek hozzám jönni a kis gyermekeket." Jóbaráti körben ő volt a vidámak között a legvidámabb. Asztali beszélgetései, akár nagyobb társaságban, akár csak áldott „hitestársa" és őt áhítattal hallgató „főkáplánja" körében folytak is, Luther „Tisch roden "-jóiként az okulás és a gyönyörködés forrásai voltak. Kedélyességének bizonysága az is, hogy káplánját, akinek a gyülekezete fizetést nem sokat adhatott, mint tréfásan mondta: „búfelejtésül" felruházta a főkápláni címmel és így szólítgatta. Építette a lelkiekben szakadatlanul gyülekezetét is. Nemcsak a templomban, ahol lelkes és lelkesítő szónok volt, hanem az iskolában is. Míg a gyülekezet, szegénysége miatt csak egy tanítót tudott fizetni, káplánjával megosztva a munkát, maga vezette a felsőbb osztályokat. Természetesen ingyen, mert az önzetlenség tündöklő példája volt. De példája volt az áldozatkészségnek is, és éppen ez volt sikereinek egyik titka. Gyülekezetében örökösen gyűjtött, kért: hol egy-egy intézmény alapítására, vagy fenntartására, hol valamelyik szegénye, vagy betege részére. Ki mert volna, ki akart volna elmaradni, mikor a gviijtőív elején aránylag tekintélves összeggel a maga és jó felesége neve állt. Tehette, mert gyermekekkel nem áldotta meg Tsten, felesége meg jómódú pápai polgárcsalád leánya volt. De hány ember van, aki nem teszi, pedig tehetné. Jótékonysága felekezete korlátain túl is kiterjedt. Énített a lelkiekben, a templomon és az iskolán kívül is. Vallásom, irodalmi és művészeti ünnepségek rendezése, nóegyleti élet és a belmissziói munka minden neme, a hívek rendszeres látogatása Pápán már akkor megvoltak, mikor másutt még ilyenre