Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

24. Mária Dorottya

143 így megalakult az új gyülekezet. A nádor tréfásan dicsérte felesége előtt Székácsot, a legokosabb lutheránust. De meg kell jegyeznünk, hogy a főhercegnő sokkal többet adott, mint amennyit ígért. Természetes, hogy arra, aki minket magyarokat és protestánsokat annyira szeretett, bizonyos bécsi körökben nem néztek valami jó szemmel. Férje halála után, 1847-ben kötelezték, hogy Bécsbe költözzék. Sírva jelentette kedves Székácsának és Baulioferének: „Gyermekeim, el kell válnom tőletek... de szívem az én egyetlen hazámban marad... bárcsak itt temetnének el." Ez a kívánsága teljesült. Budán halt meg, mikor kisebbik leánya látogatására idejött. Utolsó órájában Székács magyarul imádkozott vele és magyarul áldotta meg. Csudálkozhattak a vakbuzgó Mária Terézia építette királyi palota hideg-rideg falai, mikor az utolsó nádornénak, Nádasdv Tamásné ós Thurzó Györgyné méltó utódjának koporsója mellett elhangzott a szép Gellert-féle halotti ének, mely Kis János fordításában így hangzik: „Mily gyarló az ember mig él, Por ő, hamu s lralló levél." De az ilyen Luther lelkétől ihletett nagyasszony emléke nem hulló levél. Maradandólag bele van foglalva hazánk és egyházunk történetébe és gyümölcsözik derék utódaiban nemzetünk javára. Külsőleg pedig őrzi a két emléktábla a Deák-téri, illetőleg a budai templomban, és őrzi a budai gyülekezet nőegvlete, mely méltán viseli a „királyi diakonisszádnak, a jótékonyság géniuszának, Mária Dorottyának nevét.