Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

20. Benczúr Gyula

lltí fizette a Gyulai adóját is. Ezután mindig Pákhé maradt az utolsó szó: „Hallgasson az úr, hiszen az adóját is én fizetem." És a sok szellemi sziporka mind az alatt a keserves húsz év alatt pattant ki Pákh lelkéből, míg sokszor a szerkesztői munkát is ágyban fekve végezte. Élete igazán a szellem diadala volt az anyag fölött. Igazságot fejez ki sírkövének felirata: „Szenvedi s panasz helyett tréfálva vágott, De gúnyszavát megcáfolá szíve, S a fáklya, melyet mind elől vive, Nem szórt tüzet, csupán világosságot." BENCZÚR GYULA. Jól esik elképzelnem, hogy valamelyik ifjú olvasóm, részben könyvem hatása alatt is, boldog büszkeséggel emlegeti azokat a nagy írókat, költőket, akiket a mi egyházunk adott és nevelt a hazának. És szinte hallom elfogult katholikus ismerősének feleletét: „Jól van, elismerem, hogy ezen a téren van a te egyházadnak némi érdeme. Hanem a művészeteket a ti Luthertek és követői alaposan agyonverték. Ahol a reformáció elterjedt, onnan a művészi szépség géniusza, mint valami megriadt madár, boldogabb déli tájakra menekült." Nézzünk bátran ennek a kérdésnek is a szemébe. Luther, aki a természetet annyira, szerette, hogy a virágok és madarak szinte a testvérei voltak, aki a költészetben és a zenében alkotva szerette a szépet, szerette azt a képzőművészetekben is. Hiszen Luther, akinek egyik legkedvesebb barátja, mondhatjuk munkatársa, Cranach Lukács, a festő volt, maga mondta, hogy minden művészet az Urat szol-