Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

18. A diákélet humora és Mikszáth Kálmán

108 mulatságunkra, éppen öt utánozta a katedrán. És csak annyit mondott jellemző orrhangján: „No! No! Ha nem tudtam volna, hogy ott künn vagyok, magam is azt hittem volna, hogy itt benn vagyok!" A lutheránus diákélet lutheri humora megnyilatkozik, örökértékű gyémánttá kicsiszolva, Mikszáth Kálmán (1849—1910) költészetében is. Mikszáth, a nógrádvármegyei Szklabonya — utóbb nevéről Mikszáthfalvának nevezett kis falu — egyik hétszilvafás nemes családjának szülötte, szintén egészen a mienk. Mikor negyvenéves költői jubileumán a pesti evangélikus magyar gyülekezet presbyteriumának díszgyűlésén lelkesen ünnepelték — kijelentette, hogy ez jól esik szívének, mert magát örömmel vallja evangélikusnak és büszkén gondol tizenkét lutheránus pap ősére, azokra a Sámuelekre és Dánielekre. Mert'hát ezt a két keresztnevet, mi szinte lefoglaltuk a. magunk részére. Ha ilyen nevű keresztyén emberről olvasunk száz esetből kilencvenkilencben, hitünk sor so sár a találunk. Mikszáth humorának tükréből felénk mosolyog sok más kedves kép mellett a mi saját külön világunk is. Például Rimaszombatnak protestáns jellegi! magyar társadalma, kisvárosias furcsaságaival és mégis tiszteletreméltó erényeivel. Megelevenedik benne iskolájának, az egyetlen közös protestáns gimnáziumnak élete. Elénk lépnek azok a félelmesnek látszó nagy tudós tanárok, akik a diák éles szeme előtt mégsem egészen azok. Mosolyogva, de mégis sajnálkozva nézzük a természetrajz naiv professzorát, aki napokig vesződik egy preparált gomba meghatározásán. És nem veszi észre, hogy alumneumi kenyér beléből csinálták azt a hamis tanítványai. Még szemléletesebb Mikszáth lelkének tükörében a Selmecbányái diákélet. Hogyha például legkedvesebb diáktörténetét, a Tavaszi rügyeket olvassuk,