Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

32 nevetésre fakadt, nem egyszer azt is Luthernek kö­szönhette. Ez az életvidám bölcs nem volt olyan „savanyú­pofájú szent", mint a reformáció egyes túlzó hívei. Ó szeretteésművelte a zenét, a dalt. Magyar követői is. Sáivár egyik büszkeségéről, Sztárai Mihályról jegyzik fel, hogy baranyai papsága idejében a las­kói dombon szépen énekelt kilenc falu körülte gyü­lekezett népének s azokat — mint ellenségei mond­ták — „áténekelte a maga nyájába." • És ez a melegszívű, egekbe szárnyaló költő egy­úttal megtestesülése a logikus, józan, hogy úgy mondjuk „magyar ész"-ne'k. Ezért is vonzódott hozzá Insulanus, mint rokon lélekhez. A lutheri prédikáció! Szívre, akaratraható ereje mellett egyúttal milyen nagy a gondolkodást fej­lesztő ereje. A magyar lutheri lelkész, mikor el­mondja logikusan felépített, elmaradhatatlanul há­rom részre oszló prédikációját, gondolkodásra ne­veli híveit. így a templom egyúttal valóságos „fel­nőttek iskolája": egyik tényezője lutheri népünk magas szellemi színvonalának. És a két lutheri Káté, azzal a minden pontnál ismétlődő kérdéssel: „Mi ennek az értelme?" — mily hatalmas gondolat-sarkantyú tanítónak és tanulónak. • Insulanus vonzódását még egy dolog erősítette olyan szinte fájó gyönyörűséggé, aminek mását csak az ifjú szívek szerelmében lehet megtalálni. A bol­dogtalan nemzet fia meglátta Luther arcán a bá­nat borongását a játszi, szinte gyermekded jókedv csillámlásai mögött is.

Next

/
Thumbnails
Contents