Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

15 keztünk." A levél végét olvasta fel Szilveszter teksztusnak, amint írva találtatik Jeremiás Siralmai ötödik részének tizenhatodik versében. Azután elmondta a fájdalomtól elcsukló hangon a prédikációját és azt így fejezte be: „Elesett a mi fejünk koronája." Csonka lett a mi hazánk. Azaz hogy, ha csak csonka volna! De olyan, mint a vérző tetem. Kitépték a szívét és mégis fáj minden porcikája. „Jaj most nekünk, mert vétkeztünk." Idegen nyelven bálványokhoz, szentekhez imádkoztunk, azért van rajtunk Isten haragja. De a megtérés útja Istenhez vezet. Ö megkönyörül porbasujtott népén. Ne búsuljatok keresztyén hívek, „eszünk mi még szőlőt lágy kenyérrel!" Mert lehetne-e a Luther akkori követőinek, különösen Szilveszter uramnak prédikációját elképzelni népies, tősgyökeres közmondás nélkül. A hívek pedig hazaoszoltak, bánatosan ugyan, de a remény derengésével szívükben. Áldott Lutherünk! a te papjaid nem voltak „néma ebek". Ama szörnyűséges időkben Isten igéjével vigasztalták a szegény magyar nemzetet. # Kettős bánat nehezedett Insulanus lelkére, mikor másnap reggel urasági kocsin kirobogott a várkastély udvarából. Annak a legkedvesebb ablaknak a csipkefüggönye meglibbent. Egy remegő fehér kezecske búcsút intett a messze-messze távozónak. Insulanust Sopronig vitte az urasági kocsi. Innen bort szállító fuvarosokkal három hét alatt eldöcögött Lipcséig. A borkereskedő udvaráról éppen indulóban volt Hans Phlips, a híres wittenbergai fuvaros. Ő maga szólította meg Mártont, mikor meghallotta, hogy hová készül: „Jöjjön velem, diák úr, elviszem én