Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

9 mával, melyből a Kanizsay-bandériumnak csak három katonája került haza. De ha a hősi halottak alátekintenek az égből, meg lehetnek nyugodva az árváik sorsa felől. Marcival kijáratta a nagyasszony a híres soproni iskolát. Itt pompásan megtanult latinul, görögül, valamelyest héberül is. Németül olyan jól tud, hogy délutánonként Luther egy-egy új német munkáját rögtönözve a legszebb magyarsággal olvassa fel a nagyasszonynak és Erzsikének. Az isteni tudományokban pedig annyira járatos, hogy keresztapja, Tóth János, a jó öreg sárvári esperes-lelkész — áldja meg az Isten halóporaiban is — rögtön felavatja lelkésznek, mihelyt „szerencséje akad". Akkor még nem voltak hazánkban evangélikus püspökök: az esperesek tehát papot is avattak. Akadt is már szerencséje, de a nagyasszony azt mondta neki: „Fiatal vagy még, Márton, a te huszonhárom és fél esztendőddel, hogy lelki atyja légy azoknak a szilaj nemes embereknek ott Haragoson, a Rába ingoványai között: különben is minden évben más papjuk van." ι Akkor még szokásban volt ugyanis a „papmara sztás". A papnak „esztendeje lejártával" meg kellett tartania a búcsúprédikációját és ha valamelyik „az uraimék" közül megharagudott rá, mert kiprédikálta, hát mindjárt el is énekelhette: „Kocsira ládám!" Luther védte a papi tekintélyt és a szászországi egyházi szervezetben erős gátat emelt a „Herr Omnes", „törmeg őfelsége" efféle hatalmi túltengései ellen. Magyar követői is soká küzdöttek, míg végre ezt a „csúf szokást" eltörölhették. Így hát Márton diák — diáknak hívják, mint iskolavégzett embert — illetőleg Insulanus diák, ahogyan a kor latinos divatja szerint a szülőfaluja,