Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

16 és behatóbban foglalkozik velük a gondolkozás: a csillagos ég fölöttem s az erkölcsi törvény bennem». Mint a Newton-féle világtörvény a vonzásról a physikai világot, úgy az erkölcsi törvény önállóságának fölfedezésével Kant az erkölcsinek világát mi bennünk úgyszólván, «saját lábára állította», tehát nem csupán a természettől, hanem magától az istentől is függetlenítette. Mert Kant még a theonomiával is szembeállítja az erkölcsinek általa hangsúlyozott s közvetlen erkölcsi tudatunkban gyökerező autonómiáját. Az erkölcsinek az istentől való függősége is heteronomia Kant szerint, s így az erkölcsi törvény méltóságával ellenkező valami; mert a morálnak — úgymond — nincsen szüksége sem egy harmadik, az emberen kívül álló lény eszméjére, hogy kötelességét elismerje, sem a törvényen kívül más rugóra, hogy teljesítse. Sőt inkább «minden észszerű lény méltósága abban áll, hogy törvényhozó tagja a czélok birodalmának» (Grundlegung stb. 85. 1.), míg ezzel szemben «az akarat heteronomiája az erkölcsiség hamis elveinek a forrása» (i. m. 88. 1.). S az ama theol. kísérletre is vonatkozik, mely «az erkölcsiségnek egy legtökéletesebb akaratból való levezetésére» törekszik (i. m. 92. 1.). Ez esetben nem lehetne az erkölcsi a mi cselekvéseink indoka és ösztönző rugója, hanem a felettünk álló objektiv isteni törvény volna az, holott Kant szerint «a tiszta vagy jó akarat» tisztán formailag s nem tárgya által hat (i. m. 95. 1.).