Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

14 344. 1. — mint önczélnak, azaz mint olyannak, melynek eszes természeténél fogva föltétlen értéke van, Kant erkölcstana legszebb s tegyük hozzá: legmaradandóbb eszméinek egyike, s csak az a kár, hogy e gondolatot i. v. műveiben bővebben ki nem fejtette. Az erkölcsi törvénynek eme apriori jellege teszi a gyakorlati ész törvényének autonómiáját a heteronomiával szemben. Mert abban rejlik épen az erkölcsinek specifikus méltósága, hogy törvényhozó, azaz önmagának adja a törvényt, minek folytán érvényének alapja önmagában való s nem kívülről ered. Ε törvény egyetemes érvényű, mert mint észtörvény minden észszerű lénynek szól s mivel egyetemes, egyúttal föltétlenül kötelező jellegű. Engedelmességet követel tisztán önmaga s nem más iránt való tekintetből. Epazért a kötelességet önmagáért minden kényszertől, külső fegyelemtől, vagy czéltól eltekintve kell teljesítenünk. «Kötelesség, te magasztos nagy név — így kiált föl Kant pathetikusan —• ki semmi oly kedveset, mi a hízelgéssel jár, nem foglalsz magadba, hanem hódolatot kívánsz, de nemis fenyegetsz semmit, a mit a kedélyben természetes ellenszenv ébresztett, a mi megijesztett — azért, hogy az akaratot megindítsd, —- hanem csak egy törvényt állítasz fel, mi önkéntelen jut a kedélybe, mégis tiszteletet — ha nemis mindig követelést — szerez magának; mely előtt minden hajlam elnémul, ha titokban ellene hatnak is : micsoda eredet méltó