R. Kiss István: Báró Radvánszky Béla emlékezete (Budapest, 1907)

6 egyetemes gyámintézetének lett világi elnöke, 1887-ben pedig a Protestáns Irodalmi Társaság másodelnöke. Ugyanazon évben az Akadémia tiszteleti tagjává választotta, a következő évben pedig a történelmi bizottságnak, három évre rá az igazgatótanácsnak, 1904-ben pedig az irodalomtörténeti bizottságnak is tagja lett. Báró Vay Miklós halála után, 1895-ben a magyar szent korona őrévé választatott (hivatali esküjét 1896 január 20-án tette le), a mely alkalommal valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot is nyert. Az 1892-ik évben lemondván a főispáni méltóságról, a közélet teréről teljesen visszavonulva, családjának és az irodalomnak élt 1906. május 2-án történt haláláig. * «A nemzetet csak látszólag alkotják az élő nemzedékek; valójában tagjai annak az elhaltak is, mert a letűnt nemzedékeknek nagy a befolyásuk az élőkre. Sokakat lelkesített már őseiknek dicső példája kitartó munkára, szorgalomra, nagy tettekre», ez ítélet alapeszméje azon soroknak, a melyekkel a boldogult a Turul első folyamát megnyitotta. Mélyen átérzett szavak; a történelem komoly tanulmányozásából, a mindennapi tapasztalatból, de különösen az önismeretből leszürődött igaz Ítélet! Az ő munkásságának is ősei példája adott irányt, az lelkesité szorgalomra, kitartó