Majba Vilmos: Életképek a keresztyén szeretet munkamezejéről (Budapest, 1914)

II. Különféle tudnivalók - Németország vallási egységéről

72 esetéhez. Annak a német ezredesnek leánya sem halt meg, csak aludott nagyon sokáig, míg végre eljött a mester és életre ébresztette. Egy nagy csodát tett vele Jézus, azt mondotta neki is, hogy : „Talita kumi": „Leány mondom néked kelj fel!" És az alvó leány felébredt és jár, él, cselekszik . . . Azt a csodát, amit Jézus vele tett meg, azt folytatja tovább. Azokban az elhanyagolt kis cigánygyermekekben felkölti a szunynyadó lelkiismeretet. Az emberszeretet a kultúra számára meghalt, gyermekeket felébreszti a keresztyéni életre. Ez az ő müve. És mi, akik az ő művét közelről láttuk, úgy éreztük, hogy nemcsak a kis gyermekek, de a mi lelkűnkön is munkálkodott az alatt a pár óra alatt, amit a cigányházban töltöttünk.Igaza voltLolischájnak, a szemünk lassanként megszokta ezeket a kis négerarcokat. Nem láttuk többé a sok cifra rongyot, a hiányos öltözetet. Úgy éreztük magunkat, mintha csupa ismerős jól öltözött kis fiúk és leányok vettek volna körül bennünket. Megsimogattuk a kis fejecskéket, megtapsoltuk élénk játékukat, sőt amikor a búcsúzás ideje elkövetkezett, egészen elérzékenyültünk. A „viszontlátásra" ! zúgták kórusban az apró kis ajkak és nyújtogatták felénk kis fekete kezecskéiket. A „viszontlátásra" ! mondottuk mi is s megilletődve szorítottuk meg az apró kis kacsókat. A viszontlátásra Lolischáj. Ki tudja, hogy nem fogjuk-e még viszontlátni kis növendékeit? Lehet, hogy talán esztendők múlván egy rozoga ernyős kocsi döcög majd keresztül a városon, ahol mi lakunk, nagy messze Magyarországban. Fáradt gebe húzza a kocsit, rongyos kocsis üti a lusta lovat, tarka rongyba öltözött mezítlábas asszony halad a kocsi mellett s a kocsiderék pedig tele van sötétképű, göndörhajú, sivító cigánygyerekekkel. Ki tudja, hogy nem a Lolischáj növendékei ezek ? Ki tudja, hogy nem a Krisztus báránykái-e ?! Wolf József. Németország vallási egységéről. Az ultramontán újságok, úgy külföldön mint nálunk, örökösen azt hangoztatják, hogy a jelenkori sokféle bajnak szülőanyja a reformáció. Ha újból minden eretnek visszatérne az egyedül üdvözítő egyházba, akkor az üdv beköszöntene. A római újságok ezen közkeletű vádjára alaposan rácáfol dr. Merkle, würzburgi róm. kath. egyet. teol. tanár, amikor egy értekezésében („Deutschland unter Kaiser Willlelm II" Berlin. Hobbing, 1914. II. kötet, 81. oldal) ezeket írja: „A keresztyén felekezetek egyesítését csak egy idióta remélheti. De az sem bizonyos, hogy feltétlenül kívánatos volna az. Mert habár sok baj támadt a felekezeti különválásból, egy haszna mégis volt, még pedig az, hogy megóvta a németeket a stagnációtól, amelynek az egy hiten lévő román népek szánalmas módon áldozatul estek.' Ezzel elismerte egy római katholikus tudó3 a reformációnak a római egyházra gyakorolt üdvös hatását.