Majba Vilmos: Életképek a keresztyén szeretet munkamezejéről (Budapest, 1914)

I. Értekezések - Az irodalom a belmisszió szolgálatában. Paulik János

5 Az ember, ha ezen az óriási méretű irodalmi akción végigtekint, önkéntelenül is felsóhajt: „Hol állunk mi ezektől!" Micsoda óriási erdő az, — üde, ízletes gyümölcsöt termő gyümölcsfákból — amely odakint az evangélikus egyház mezejét díszíti! S micsoda óriási termékenyítő erő árad — üdítő permetegként — ezekből az iratokból az általuk áztatott talajra... Mi persze azt szeretjük mondogatni s e téren való szegénységünket azzal szeretjük mentegetni, hogy odakint mások a viszonyok, mások az emberek, más az anyagi helyzet és más a népnek a hangulata is. Igaz, ámde ennek a ténynek egyszerű konstatálásánál nem szabad megállapodnunk, hanem tovább keli mennünk és kutatnunk: vájjon megpróbáltuk-e már a mi viszonyainkon változtatni? Megtettünk-e már mindent arra nézve, hogy azokat kedvezőbbekké tegyük? Megkiséreltük-e a magyar evangélikus közönség szívét a rendelkezésünkre álló irodalmi segédeszközökkel is az e némű törekvések iránt fogékonnyá tenni? És ha igen, mi volna még a teendő ? Ezek a kérdések tolulnak itt, elibénk s ezekre a kérdésekre igyekszem majd a következő sorokban feleletet adni. Π. Múltkori, e tárgyról szóló cikkemet azzal a kérdéssel fejeztem be, hogy: vájjon mi, magyarországi ev. lelkészek, kellőképen használjuk-e fel a hitélet fejlesztésére azokat a segédeszközöket, amelyeket a mi magyar irodalmunk rendelkezésünkre bocsát? S én erre a kérdésre — részint meglehetős számú gyülekezeteink benső életének ismerete, részint egyházi könyvkiadóvállalataink évi forgalmának kimutatásai alapján — azt vagyok kénytelen felelni, hogy bizony az irodalmat nem használjuk fel kellően a belmisszió érdekében. Nekünk is rendelkezésünkre áll a Szentírás, nekünk is vannak jó traktátusaink, vallásos néplapjaink, de mi haszna, ha nem jutnak el, vagy csak minimális mértékben jutnak el a nép kezébe. Aminek aztán kettős hátránya van: egyfelől a hitélet sorvad, másfelől irodalmi vállalataink erőtlenednek el. Én, megvallom, nem szeretem azt az egyeseknél szinte túlzásba vitt eljárást, hogy folyton csak az irodalmi vállalatokat bírálgatják, hibáztatják és sohasem tekintenek befelé, önmagukba ; mert hiszen tudvalevő dolog, hogy az irodalmi vállalatok — akár a Luther-Társaság, akár a Protestáns Irodalmi Társaság, akár a Traktátus-Társulat és más egyebek, — gazdagabb irodalmi termelést csak úgy produkálhatnak, ha kellő támogatásban részesülnek, s mi, lelkészek, nemcsak kéziratokkal keressük fel őket, hanem kiadványaikat is kihelyezzük. De épp ott a hiba, hogy ez nem történik meg a kellő mértékben. Ugyan —