Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

VIII.

annak állapotnak és nem puszta tettnek kell lennie. Ez éppen az eset s ezért hangsúlyoznunk kell, hogy nekünk a bűnről és nem a bűnösről kell beszélnünk. A bűn nem az erénynek, hanem a hitnek az ellentéte, amint azt elhatározóan tanítja a keresztyénség és élesen mondja ki a Róm. 14, 23. és János ev. 16, 9. helyein. És az a „Isten előtt" magával hozza a megbotránkozás lehetőségét is. Szinte elképzelhetetlen, hogy Isten, az abszolút, törődjék az én apró énemmel. Mégis a keresztyénség ezt tanítja: „Akinek nincs alázatos ereje ahhoz, hogy ezt higyje, az megbotránkozik." Sokrates ama meghatározása tehát, hogy a bűn tudatlanság, téves. Mikor az én úgy ismeri magát, mint aki Isten előtt áll, akkor tudatlanságról nem lehet szó. Mi kénytelenek vagyunk a bűnt az akaratba, a dacba helyezni. A görögök gyerekes tudatlanságukban azt hitték, hogy sohasem lehet tudatosan tenni a rosszat, de a gyakorlat azt bizonyítja, hogy a jó ismerése még nem jelenti annak a cselekvését. De az akarat nem megy egyenesen az ismeretlen ellen, hanem előbb alkudozik, késedelmeskedik, mentegetődzik és csak azután egyeznek meg a rosszban. így tehát Sokratesnek mégis csak igaza volt, hogy az ember nem ismerte meg egészen a jót, máskülönben nem engedte volna magát az ismeret megtéveszteni. Nem, mert a kijelentés a bűnt az akaratba helyezi. Itt ismét egy kereszt áll ama gondolat és megbotránkozás ismérveként, hogy Isten kijelentése szükséges az embernek arról való felvilágosítására, hogy mi a bűn és milyen mélyen süllyedt bűnbe az ember. De ha a bűn a kétségbeesés emelkedése és ha a kétségbeesés magasabb formáiban ritka e világon, akkor a bűn talán még ritkább. Ez ellenkezik nemcsak a keresztyénséggel, amely mindent alávetett a bűnnek, hanem elhamarkodott következtetés is. A bűn a kétségbeesés különböző állapotainak azzal való fokozása, 6 81