Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

VII.

jelszavam s olyan jelentőségű lett előttem, aminőre solia sem gondoltam volna. Csak most, 34 éves koromban jutottam annyira, hogy meghaljak a világnak, már most lehet arról szó, hogy megtaláljam egész életemet, üdvösségemét a bünbocsánatban való hitben." A „Corsar"-ral való összeütközése óta azt hitte, hogy mindenki gúnyolja és gyalázza őt. Ezt a hiedelmét a végletekig fokozta búskomor és hisztérikus lelki szenvedése. Azt hitte, hogy Krisztus hű követéséért szenvedi a világ gyalázatát. De ebben Kierkegaard tévedett, rémképeket látott, túlozott. Az emberek nem gyűlölték azért, mert Krisztust hirdette, sőt ellenkezőleg, nagyon sokan méltányolták irodalmi munkásságát. Csak egy evangelikus múlttal biró országban hirdethette eszméit ilyen szabadon és lehetett sokszor oly kíméletlen másokkal szemben. A „Corsar-"ral való összeütközés sem volt olyan borzasztó és veszedelmes, mint amilyennek ő tartotta, de természetesen az ő idegzete nem volt alkalmas az ilyen küzdelmekre. K. ebben nem lát tisztán, a nagy lélek kificamodása itt kezdődik. A „Corsar"-ral folytatott harcból még egy téveszmét szerzett Kierkegaard. Az úgynevezett „tekintélyek" teljesen elvesztették előtte a jelentőségüket. Pedig e küzdelmének tulajdonképen az volt a célja, hogy megvédje a tekintélyeket a meghurcoltatással szemben. De harc közben azt tapasztalta, hogy azok a „tekintélyek," akiknek ő a védelmére kelt, cserben hagyják és senki sincs, aki felemelné mellette a szavát. Izgalmas küzdelem közepette sokszor nagyon tévesen és egyoldalúan Ítéljük meg embertársainkat. Sokszor, amikor azt hisszük, megnyílt a szemünk, sokszor éppen akkor homályosodik el a látásunk. A tekintélyek leomlása sokszor onnan ered, hogy az általunk nagynak vélt ember valamelyik hibája különösen a szemünkbe ötlik s nagy csalódásunk annyira elkeserít, hogy nagy erényeit is megvetjük és azokban is csak 69