Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

VI.

ébred természetfeletti erőkkel a bátorsága, dicsőségét látja abban, hogy a világ kigúnyolja őt. Ugyanígy tesznek az apostolok, de nem kihívó elbizakodásban, hanem alázatosan. Az apostolok jellemzése sokkal erősebb korholó beszéd a világ felett, mint az összes prófétai dörgő beszédek. Közben oly sokáig használták e szavakat, hogy azt hiszik, valami általánosat fejeznek ki e szavak s ha valaki kész áldozatot hozni egy ügyért, azonnal fantasztának és elfogult embernek mondják. Innen pedig még hosszú az ugrás az apostolihoz. De hát az apostolok oly magasan állnak-e felettünk, hogy senkinek sem szabad az összehasonlításra még csak gondolni sem ? Lehet, de akkor ne dicsérjük az apostolokat, hogy kegyelmet leltek az ilyen szenvedésekben, hanem valljuk be őszintén, hogy ez olyan kitüntetés, amelytől a hús és vér mindig irtózik és szeretne megszabadulni. Az apostolok a legkisebb keserűséget sem érezték az emberek iránt, annyira megbékültek Istennel, hogy mindent elfelejtettek, nem gőgös ellenkezésből, hanem inert egészen lefoglalta őket az Istenhez való viszonyuk. Ők elmentek és hálákat adtak, hát mi, akik mindjárt jajveszékelünk, ha a világ egy kissé ellenünk támad — mi könnyen őrülteknek tartjuk az apostolokat. De hogy is örülhettek az apostolok, mikor a körülmények inkább sírásra késztették volna őket. Ők örültek, mert látták, hogy az az út, amelyen haladnak, ugyanaz, amelyen az Úr haladt előttük. Igen, akkor az élet e világon igazán komoly volt, most azonban dicsőítést várunk egymástól, játszunk egymásnak bámulásával, ez teszi a létet oly élvezhetetlenné, mert nincs benne só és inyenckedéssé, mert nincs benne komolyság. Ez utolsó beszédeiben K. már teljesen erős abban a meggyőződésében, hogy a keresztyénség szenvedés és pedig a Krisztus követésében való szenvedés. Az igazság tanúinak a fogalmát is megállapítja, ennek a fogalomnak a túlhajtása lesz oly végzetes életében. Ε beszédek 4 49