Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

V.

magunkra, hogy követhessük a megváltó nyomdokait. Szerinte a mártirium az egyedüli kifejezője a keresztyéninek. Ezt a gondolatot túlhajtja és ez a gondolat lesz az okozója tragikus végének. A mártirium minden bizonynyal egy magasabb megnyilvánulása a hit bensőségének. Krisztus azonban nem kívánta, hogy követői a mártíriumot tekintsék az egyedüli célnak, mert a hozzá való hűséget és az istenfélelemből és szeretetből eredő szeretet cselekedeteit másként is van alkalmuk tanúsítani. Mihelyt keresi az ember a mártíriumot, az mindjárt elveszti az értékét. A mártíriumhoz is hivatás és kegyadomány kell, mely nélkül az csak hiúság és teljesen értéketlen. (I. Kor. 13, 3.) Kierkegaard nem volt a Goldschmidttal folytatott harcban mártír, a harcot ő kezdte és pedig elég kíméletlenül, mert a saját tekintélyében volt elbizakodott. Meggondolatlanul oly harcba kezdett, amelyhez nem értett, márpedig oktalanul elfecsérelni az Isten által nekünk adott erőt és adományt nem mártírim, hanem bűn. Elismerjük, nemes intenció vezette, de mégis túlbecsülte az erejét, amikor azt hitte, hogy legyűrheti a veszedelmes sajtó Góliátját. A „Corsar"-ral folytatott harca után sok ember iránt elhidegült, különösen viselkedett sokakkal szemben. Annyi bizonyos, életünk kritikus perceiben ismerjük meg az embereket, de ennek a megismerésnek nem szabad túlnagy értéket tulajdonítanunk és nem szabad túlszigorúan elítélnünk a „Pétereket", mert az ember nagyon gyenge lény. A harc befejezése után írja naplójába a következő sorokat: „Állandóan az volt a szándékom, hogy megerőltető írói munkásságom után, elvonulok egy félreeső csendes falusi paplakba, hogy vezekeljek bűneimért és azért, amit személyesen vétettem. Ezért különítettem el magamat oly abszolút módon az irodalomban. Most azonban azt tartom, hogy hivatásom megmaradni a kijelölt helyemen, a nekem adott erőket felhasználni 43,