Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

IX.

ség visszaállítását, azért is hangsúlyozta Kierkegaard, inert lelke mélyéből útálta azt a visszaélést, amit egyesek a történelminek túlságos hangsúlyozásával elkövettek. A történelemmel mindig sokan éltek vissza. Jézus korában is csak a farizeusok koszorúzták meg próféták sírjait, akiknek a lelkülete pedig nem volt különb a próféták egykori gyilkosainak lelkületénél. Nem látjuk-e napjainkban is, hogy olyan emberek dicsőítik szokszor a mártírokat, akiknek lelkülete minden máshoz közelebb áll, mint a mártíriumhoz? De ezek a gyarlóságok nem tüntetik azért el a történelmet és a történelmi fejlődést. A történelemmel űzött visszaélés nem szünteti meg a történelem nagy jelentőségét. Kierkegaard, ha igazán tanulmányozta volna a történelmet, nem határozta volna el magát életének utolsó lépésére. Könyvtárában nem voltak történelmi művek, hanem annál több meséskönyv. Egyik életírója a mesével való oly nagy előszeretettel való foglalkozásából magyarázza, hogy kevés érzéke volt a valóságos lét megítélésére s innen származtatja az ideálnak túlmagasra való emelését is. Kierkegaard szerint nincs keresztyénség, mert a jelenlegi keresztyének nem képesek a mártíriumra, az áldozatra. Legutolsó művében ugyan helyesen jegyzi meg, hogy nemcsak az a mártirium, ha az igazságért vérünket áldozzuk, hanem az is, ha annak szolgálatában egy egész életet áldozunk fel. A mártíriumokban sokszor nagy a csalódás. Kétségkívül Kierkegaard is csalódott a maga mártíriumában. Elutasítja ugyan, hogy őt Krisztus követőjének tartsák, mert hiszen ő csak „költő", de mégis kiérezzük írásaiból, hogy élete utolsó éveiben követőnek, a Krisztusért szenvedőnek tartja magát. A csúfolódók könnyen kifigurázhatták volna ezt a követést, ha rámutattak volna arra, hogy könnyű egy elképzelt, extra módon követni Jézust annak, aki apjától nagy vagyont örökölt, akit az élet küzdelme, gondja soha sem bántott. Goldschmidten kívül