Erős vár a mi Istenünk! Emlékfüzet (Sopron, 1917)

Négyszáz év határán

— 16 — Négyszáz év határán. Tele van a múltunk ragyogó lapokkal, Mint a tiszta égbolt fényes csillagokkal. Tele nagy próbákkal, égő, mély sebekkel, Mint a borús égbolt nehéz fellegekkel. Kiderült, beborult gyakorta felettünk: Majd remélni kezdtünk, majd reményt temettünk. Egyszer diadal volt zászlainkra irva, Máskor a mélységből kiáltottunk sírva. Bocskayk, Bethlenek, Rákócziak lelke . . . Mind a mi érzésünk élt, lobogott benne; Sok nemes csatájuk, dicső győzedelmük . . . Mind, mind a mienk volt, a babért mi nyertük. S míg Krisztus ügyéért forgatták a kardot, Hazánkért is vivták a sorsdöntő harcot. Ha nincs szolgajárom a hős magyar népen, Ezért első sorban a mienk az érdem. De mienk a gyász is: a sok börtön, gálya, A mi szemünk könnye csordulhat ki rája. A legjobbjainkat ragadták el tőlünk, Hogy ezzel a lelket öljék ki belőlünk. Hiába volt minden: Krisztusnak egyháza, Teher alatt is nőtt, mint a nemes pálma. Nem fogyott meg benne a hitvallók száma: Ha egy-egy elnémult, tíz támadt utána. Drága nekünk múltunk fénye, dicsősége, Még drágább siralma, gyászos szenvedése; Ez tud arról legjobb bizonyságot tenni, Hogy minket letörni nem bir soha semmi. Csak magunk tehetnénk önmagunkat tönkre, Csak miattunk dőlne szentegyházunk össze, Fundamentumáról ha hitünk lecsúszna, Megmenteni akkor még Isten se tudna. Mert Ő maga mondta, amit Krisztus mondott: Kik nem a Szentigén épülnek : bolondok. Azt is kihirdette s Ő szavát betölti: Az ilyen építést az idő ledönti. Viszont megígérte s igen kétség nélkül: Sziklán vet alapot, ki az igén épül. S rátörhet a vihar legvadabb haragja, A pokol sem vehet diadalmat rajta! Szalay Mihály.