Majba Vilmos szerk.: Reformáció. Költemények gyűjteménye a reformáció 400 éves jubiláris egyházi és iskolai ünnepélyei számára (Budapest, 1917)

Nagy idők városában. — Csengey Gusztáv

Mi volt dicsőbb, hogy vért, vagyont feláldoz A hadnak, vagy a hitnek ereje? — Óh minek kérdem ? Ki felelne rája ? Kit érdekelne hősök múltja ma? Talán ha száraz csontok halmazára Mutatva Isten újra szólana. Szólna, mint hajdan szólt Ezékielnek, Midőn kivitte a pusztára őt, Hol embercsontok szétszórtan hevernek, Példázva régen elpusztult időt. Kérdé az Úr: Megélnek-é ezek még? S a csontborított térre mutatott. Tőlem ha kérdné, én is megremegnék, S csak azt felelném : Uram, te tudod ! Lankadva hull le lelkem égi szárnya, A nap leszállt, eltűnt a jelenés . . . Borzongva leng körül a holtak árnya . . . Elfogja szívem' fázó remegés. Az óriások törpe unokáit Kell-é ma dallal még buzdítani? . . . Közönynyel nézik a nagy mult csodáit . . . Követni? . . . Könnyebb már lemondani. Izráel pusztul, nincs Ezékielje, Hogy föltámaszszon régi csontokat. Hitünknek nincs már Gábor fejedelme, Ki győzni hozna bátor hadakat. Elmultak ők, de ellenségünk itt van, Oh célja most is az a régi még, Csak módja lett más: laza soraidban Lappangva irt, hogy pusztul a vidék. Oh csak vidék már bús egyházad itt-ott, Hajdan az ország a tied vala; Honnan az Ige nemzetet hódított, A mesterműnek omladoz fala. S ki meghasonlott, aki tenni gyáva, így szól: „ma nincs már fegyveres hadunk" Éljen hitünk csak, mint hajdan: hiába Tör ránk az ellen, győzők mi vagyunk.