A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)

VI. Payr Sándor emlékbeszéde

47 az idegen hadvezér, legnagyobb diadalának azt vallja, hogy a magyar gályarabokat megszabadíthatta. Mikor soproni egyházunk fölé is már gyülekeztek a vészfelhők, a gyászos évtized küszöbén küldött ide Isten egy kegyesszívű hercegasszonyt, nemcsak származása, hanem szive szerint is fejedelmi nőt, a brandenburgi Hohenzollern-házból való Eggenberg Anna Máriát. S mikor a gyülekezet minden templomból kitiltva hajléktalanná vált, ő nyitotta meg házát s adott szállást az elárvult nyájnak. Ez az udvar szolgált imaházul, ő készíttette udvari papjának e szószéket s a gyülekezet itt az udvaron összezsúfolva Isten szabad ege alatt hallgatta az igét. Tűrték a havat, záport, sokszor távoztak csuron vízben. Helyt álltak hidegben, fagyban, mert belső tűz hevíté szívüket, az Úr háza iránt való szerelmüket kihűlni nem engedték. De az emlékkövek itt nemcsak a kegyes hercegnéről beszélnek, aki örökségül hagyta reánk e házat, hanem annak hitvalló tudós udvari lelkészéről, a soproni születésű Lang Mátyásról is. Ő prédikált e szószékről a hit meggyőző erejével nehéz időkben. Utoljára akkor, midőn úrnője kihűlt porsátorát 1882. innen elbúcsúztatta. Lang méltó szülöttje és büszkesége Sopronnak. Már ifjúkorában az a dicsőség érte, hogy maga Wittenberg városa hívta meg őt segédpapjának s mint ilyen egy ideig Luther szószékéről hirdette az igét. Ott a reformáció székvárosában a Luther-emlékek közvetlen hatása alatt lett ő Sopronnak és egész hazai egyházunknak egyik nagy papja. Lang Mátyás szavától sokszor visszhangzottak e falak, a wittenbergi fülemile dalaiból ő még sokat hozott haza magával s énekeskönyvbe gyűjtve adta gyülekezetének. Onnan hozta magával azt az egetvivó, törhetlen evangéliomi hitbuzgóságot, mely Luther lelkéből sarjadzott, amely itt is alkotott, hatott, nagyot művelt s az idők ádáz viharaival is győzelmesen dacolt. Keresztyén testvérek, midőn e napokban örömünnepet ülünk, abból a wittenbergi négyszázados örökségből vigyünk el mi is valamit az ilyen emlékezetes helyekről. Mindenekelőtt azt az ősi evangeliomi hiterőt, az Istenben és az ő szent fiában, a Krisztusban való hitet, mely üdvünknek, boldogságunknak s egész erkölcsi életünknek rendíthetetlen és pótolhatatlan alapja és forrása. És vallásos jelentősége mellett ne feledjük a reformáció hatását az általános emberi haladás és művelődés terén sem, melyet ma már az ellenfél sem tagadhat. Egyházunkon kívül álló tudós magyar pap ismerte el, hogy a reformáció nyomában nem gyűlölet, hanem nagyobb buzgóság, erősebb emberszeretet, jótékony intézmények támadtak. Modern magyar irók és költők, akik előtt Luther nemzete azelőtt nem volt kedves, most a világháború óriási tusáiban a reformáció népének nagy erkölcsi erejét, kitartását és fegyelmezettségét látva költeményeikben Luther sziklaszilárd hitét és az „Erős várunk" harci dalát magasztalják, mint erkölcsi erőforrást. És ne feledjük végül micsoda része volt a reformációnak éppen magyar hazánkban a nemzeti megújhodás, a magyar irodalom és alkotmányos szabadság történetében. A reformáció nagy művéért áldjuk hálás szívvel a Mindenhatót, nagy