A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)

III.Gyámintézeti ünnepély

25 rajta felépül, egy csapásra érvényét veszti. A törvény mellett újra visszanyeri teljes jelentőségét az evangéliom mint Isten kegyelmének történeti szóbeli bizonysága, söt Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére. Ezt az evangéliomot a törvénnyel együtt, Istennek teljes igétét, minden nép számára a tulajdon nyelvén kell hozzáférhetővé tenni szóban és írásban, hogy mindenki közvetetlenül, személyesen győződhessék meg az isteni igazságról, — ime a nemzeti nyelv, a nemzeti irodalom és a népnevelés új értékelésének és felvirágzásának reformátori vallásos alapja! Az evangéliommal együtt megújul a hit. Ennek a tárgya többé nem holt tantételek sora, hanem maga az élő Krisztus és benne a kegyelem Istene s azért a hit maga nem pusztán értelmi funkció, nem szolgai meghajlás az egyház tekintélye előtt, hanem az egész embernek, az egész személyiségnek a ténye, a léleknek önkéntes, szabad odasimulása az örök Szeretethez, az a gyermeki Bizodalom, mely Istentől csak jót és minden jót vár; többé nem a léleknek terhe és gyötrelme, hanem boldogság, békesség, szent jog, megigazulás; örömben, bánatban, életben, halálban világmeggyőző erő! — Ez a hit nem szorul arra, hogy jó cselekedetekkel tatarozzák ki; hiszen a jó cselekedetek elvét, a törvény betöltésének erejét, a szeretetet, állandóan önmagában hordja, nem is kérdi, kell-e jót cselekedni, hanem mielőtt kérdezné, már megcselekedte és mindig azon van, hogy jót cselekedjék. Ebből a hitből újul meg hatalmas lendülettel a keresztyén szeretetmunka. — Ez a hit mindenekelőtt egyéni, személyes hit, személyes meggyőződés. Isten az én Istenem a Jézus Krisztusban. Tudom, tudom, kiben hiszek! íme az önálló, férfias, nagykorú keresztyén egyéniség és jellem alapja ! De ez a hit mégsem szigeteli el az egyest, hanem a tér és az idő korlátain keresztül láthatatlan, belső közösségbe fűzi mindazokat, akik ugyanazt a Krisztust vallják Üdvözítőjüknek, így válik a puszta egyházi tan igazi közös hitvallássá. Az egyház ismét visszanyeri tisztára lelki, tisztára vallásos-erkölcsi jellegét és jelentőségét; többé nem kiván külsőképen, hierarchikus hatalommal uralkodni a világi élet fölölt, hanem belülről igyekszik azt élesztő kovászként az evangéliom erőivel áthatni, megszentelni, megdicsőíteni. Családi és polgári élet, világi hivatásmunka, nemzeti és állami élet egyaránt felszabadul az egyház hierarchikus uralma alól, visszanyeri természetes és tiszta természetességében isteni jelentőségét azzal a rendeltetéssel, hogy Isten országának egy-egy szervévé, egy-egy tartományává alalkuljon mindegyik. A reformáció szabadjára engedi a tudományt, a gondolkodást abban a meggyőződésben, hogy a tudomány, a gondolkodás, ha őszintén éi teljes odaadással keresi az igazságot, előbb-utóbb, hosszabb-rövidebb uton eljut és visszatér minden igazság örök kútfejéhez, Istenhez és Ahhoz, aki azt mondotta magáról: Azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Ha megmaradtok az én beszédemben, megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká teszen titeket. Mindennek nyomán az az új élet, mely a reformáció szelleméből fakad, végtelenül sokat nyer természetességben, őszinteségben, bensőségben, igazságban, derűben, szabad