A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)

III.Gyámintézeti ünnepély

23 nem tarthat vissza az a gondolat, hogy egyes vonásai majd idegenszerűen tűnnek fel olyanok szemében, akik a vallásnak inkább csak külső körzetén mozognak. Ezeket szeretettel hadd figyelmeztessem arra, hogy a fát gyümölcséről ismerni meg, de gyökerei tartják és táplálják. Mindnyájan tudjuk, hogy Luther Mártont egyszerű, a föld népéhez tartozó szülei szigorú egyházias vallásos-erkölcsi szellemben nevelték. Ennek köszönhető, hogy Luther Márton feddhetetlen gyermek- s ifjúkort élt át és hogy ő sohasem tartozott ama balgatagok közé, akik azt mondják az ő szivükben: „Nincs Isten!" Nem, ő nen^ kételkedett abban, hogy van Isten az égben, aki megbünteti a rosszat és megjutalmazza a jót, akiben hinni és akinek akaratát teljesíteni kell, hogy az ember üdvösségre jusson. Ez Luther egész vallásos életének eredeti alapfeltétele. Igen, de mit jelent Istenben hinni? Ki az igaz hivő, aki számot (arthat az üdvösségre? Nyilván ezen fordul meg minden. És erre a kérdésre az akkori egyház közgyakorlatából csak azt a feleletet lehet kihámozni, hogy hinni annyi, mint ellenmondás nélkül elfogadni az egyház tantételeit és teljesíteni mindazokat a parancsolatokat és utasításokat, amelyekkel az egyház híveinek életét szabályozza. Aki ezt készséggel megteszi, annak számára az egyház a maga isteni tekintélyével biztosítja az üdvösséget. Millió és millió lélek nyugodott bele ebbe a gyakorlatba és fogadta el az egyház üdvösségbiztosító szolgálatait. De Luther üdvösség után sóvárgó lelke hovatovább nem tudott belenyugodni. Miért? Azért, mert ő elsősorban a lelkiismeret embere volt, a lelkiismeret embere a legfontosabb életviszonyban, Istenhez való viszonyában is. Lelkiismerete nem engedte, hogy Istennel való ügyét, viszonyát könnyen vegye és akár az értelemnek, akár az akaratnak pusztán külső teljesítményeivel hozza rendbe. Ha az egyház tantételein túl magára Istenre gondolt, Isten nem a halvány gondolat légi távolságában jelent meg előtte, mint valami templommennyezetre festett kép, hanem Isten közvetetlen, szent jelenléte emésztő tűzként perzselte lelkét, hallotta Isten hatalmas, mennydörgő szavát, mely föltétlenül követeli a törvény betöltését, a teljes, hiánytalan erkölcsi tökéletességet és föltétlenül elitéli, ideig és örökké tartó kárhozattat sújtja a bűnöst. Mindenki, aki elfogulatlanul tud Ítélni, könnyen fölismerheti azt, hogy a feddhetetlen életű Luther lelkét nem terhelte semmi feltűnő bűn. De ő sem Isten törvényét, sem saját tetteit nem aprózta el, hanem mindent egészbe foglalt, mindenkor Istennek teljes szent akaratát, a teljes erkölcsi tökéletesség követelését tartotta szem előtt, ehhez mérte egész belső és külső életét s azért nem a felszínes lelkek és a képmutatók szabványszerű penitenciájával, hanem reszkető lélekkel, keserves sírással hajtogatta : Az én bűnöm, az én bűnöm, az én nagy bűnöm ! Maga mondja, hogy a törvény fönségének ezen átélése nyomán a pokol tüzét érezte égni lelkiismeretében. Aki Isten akaratának szentségét így éli át, mit ér annak — legalább az üdvösség szempontjából — a polgári élet feddhetetlensége, mit ér a kiszabott penitenciatartás, mit érnek a bűn által többé-kevésbbé mindig megfertőztetett jócselekedetek ? Ha így van, inittevő legyen? Aki az