A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)

I. Gyermekistentisztelet

12 vallásod, nemzetiséged? Nem. Ő csak azt látta, hogy itt egy embertársa nyomorúságban van, segítségre szorul s azért segített rajta. S ennek így kell lenni. Szeretetünk legyen hasonló ahhoz az isteni szeretethez, melynek szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága kifürkészhetetlen (Ef. 3, 18.), legyen olyan, mint az a krisztusi szeretet, mely minden esméretnél feljebb való (Ef. 3. 19). Szeretetünk legyen olyan, mint annak az akácfa-ligetnek, virágos mezőnek, zöld erdőnek ozondús illata, melyből kijut minden embernek, szegénynek, gazdagnak, boldognak, boldogtalannak. Ma, most is ilyen legyen a mi szeretetünk. S mégis azt mondom, ma, most ne keressük azt az embert, akit különösen szeretnünk s akin különösen segítenünk kell kerítéseinken túl, hanem kerítéseinken innen. Keressük s találjuk meg azt az embert elsősorban a mi egyházunkban. Egyházunkról tanultatok már mindannyian. Hallottátok mennyit szenvedett a múltban s mily nehéz sora van a jelenben. Hallottátok, hogy a német ev. egyháznak megvolt a maga 30 éves háborúja, a mi honi egyházunknak — szinte azt szeretném mondani — a maga 300 éves háborúja. Mi is elmondhatjuk visszatekintve a múltra: „Kívül harcaink, belül félelmink voltak." (Kor. II. 7. 5.) „Az én hátamon szántottak a szántók, és hosszú barázdát vontak." (129. Zs. 3.) S nemsokára — ha embersorba léptek — majd tapasztaljátok, hogy a mi egyházunk beteg, súlyos beteg. Ép azért sokan elfordulnak attól s úgy tesznek, mint az a háládatlan gyermek, ki tulajdon édes anyját, aki őt szülte, nevelte s éjjel-nappal ápolta, szegénységében, betegségében, nyomorúságában elhagyja. Ne legyünk mi ilyen háládatlan gyermekek. Fogjunk össze, ápoljuk beteg édesanyánkat, drága evangélikus egyházunkat s annak nyomorgó tagjait, a szegény, gyenge egyházakat, a szórványban élő híveket, az özvegyeket, az árvákat. Egyházunk körén belül van egy intézet, amely különösen feladatává tűzte ki, hogy a szegény, gyenge gyülekezeteken, — melyek nem birnak templomot, iskolát építeni, lelkészt, tanítót eltartani — s a szórványban élő híveken, özvegyeken, árvákon segítsen. Ez az intézet a magyarhoni egyetemes evangéliomi egyházi gyámintézet. A gyámintézetről hallottatok már s fogtok erről különösen ma este is hallani, azért most csak arra kérlek benneteket, legyetek a gyámintézetnek ina és mindenkor szorgalmas munkásai s hozzátok meg annak céljaira áldozataitokat! Ha elmentek a gyámintézeti persely, a gyámintézeti láda mellett, jusson eszetekbe János apostol szava s intése: „Fiacskáim, ne szeressük egymást csak beszéddel és nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal." S jusson eszetekbe a gyámintézet jeligéje, melyet ott olvashattok a gyámintézeti ládikán is: Gal. 6. 10.: „Azért míg időnk vagyon, mindenekkel jól tegyünk, kiváltképen a tni hitünknek cselédivel." Ne feledkezzünk meg erről! Támogassuk hitünk cselédjeit, azaz hitsorsosainkat! Segítsük egymást! Szeressük egymást cselekedettel, valósággal! A szeretet evangéliomi egyházunknak lelke. A szeretet evangéliomi egyházunkban azt a szolgálatot teljesíti, amit a tengeráramok a tengerben