A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)
IV. Ünnepi istentisztelet
35 Ha jelképezésre a reformáció leghatalmasabb mozzanatát keresném, nem a wittenbergi vártemplom előtt lefolyt jelenelet örökíteném meg, nem is a wormsi birodalmi gyűlés előtt kialakuló drámai erejű, hatalmas jelenetet, nem is keresgetném össze a régi és új világ összeütköző hatalmasságainak szimbolikus alakjait, hanem azt a jelenetet örökíteném meg, midőn a sápadt arcú, elcsigázott, egyszerű barát kezére nyugasztott, izzó fejjel belemélyed a könyvek könyvébe és a keskeny vágású rácsos ablakon keresztül pihentető megnyugvásként lassan rászáll a mennyei békesség. Ez a lélektusakodás, az ön igazság semmiségére való rettenetes ráeszmélés, a kinzó bizonytalanság útján való vergődés, mígnem megpihen a bűnbánó emberlélek a Krisztus keresztjénél s a bűnök bocsánatában megtalálja az Isten kegyelmét, ez a lelkek reformációjának hatalmas és örökkévaló képe. Ez jelképezi a hitújítás alapját és ez jelöli a vallások sorozatában az emelkedési fokozatot. Önvizsgálattal kezdődik. De vájjon mit eredményezhet annak az emberi életnek vizsgálata, melyet az írás a bűn alá rekesztett? Lemérjük cselekedeteinket, életünket beléigazítjuk a krisztusi élet örök példaképébe s míg lelkiismeretünket elkövetett bűn és teljesítetlen kötelesség ostromolja, addig megértjük, hogy „a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem". (Gal. 2. 16.) De az önvizsgálás megsemmisítő eredményét megoldja az Isten szeretete. A bírói ítélet helyett kegyelemmel hajol le hozzánk az Úr és veszendő lelkünket magához öleli. Nem a mi bűnös életünkre, nem a mi elvettetett voltunkra, hanem a Krisztus keresztjére tekint, úgy lesz hozzánk kegyelmes. Bennünk egyet keres, egyet vár, egyet követel: azt a hitet, mellyel a Krisztus felé törekszünk, mellyel az Ő keresztjét átöleljük, mellyel az Ő megváltó halálát a lelkünk kincsévé tesszük. „Kegyelemből tartatunk meg hit által, nem cselekedetekből." (Ef. II. 8—9.) Megigazolunk hit által, az Isten ingyen való kegyelméből. Ez a reformáció vallási alaptétele. Biztosítéka egy: az örökkévaló kegyelem, melyet mi hitünk teljességével megragadunk és magunkévá teszünk. A reformáció jubileumi ünnepén felénk hangzik az apostol intése: járuljunk Istenhez hitünk teljességével. Hitnek kell lennie, amivel Istenhez járulunk s ennek a hitnek teljesnek kell lennie. Az igazi hit bizodalom, mellyel lelkünk üdvösségét az Isten kezébe helyezzük; megvan-e bennünk? Ez a hit feltétlen hozzájárulás ahhoz, amit Isten velünk és értünk cselekszik. Megvan-e ez is lelkünkben? A hit az evangéliumban gyökerezik s a Krisztussal való állandó életközösségből táplálkozik. Megvan-e ez az örökös lelki kapcsolat? A teljes hit nem elvont theológiai elmélet, nem száraz dogma, nem paragrafusokba foglalható vallási törvény, nem emberi képzelet és nem vallásos szinezetű filozofiai rendszer. Ha hited van, mindened van, ha hited nincsen, semmivel sem pótolhatod. Pál apostol a szeretetben munkás hitről beszél, Luther pedig azt mondja: lehetetlen, hogy az igazi hit szüntelenül jót ne cselekednék. Ha a hit igazi teljessége tölti el szivedet, akkor ráárad életedre s a szeretet legszebb virágaival hullatja tele annak 3*